Siva és változás

(a dinamizmus filozófiája a keleti miszticizmusban) 

SIVA Natarádzsa, a „tánckirály” táncával elpusztítja és újjáteremti a világegyetemet. Tánc közben egyik lábával a tudatlanságot megtestesíts törpén tapos. (Bronz, Kr.v. 846 körül) 

SIVA az egyik legfőbb hindu isten, aki VISNUval és BRAHMÁval együtt alkotja a Trimúrtit, a hindu istenhármasságot. Az általános nézet szerint alakja magába olvasztotta RUDRÁét, aki kisebb jelentőségű istenség volt a Rig-védában, az árják szent himnuszaiban. Másik fő összetevője az a proto-Sivaként is emlegetett ősi termékenységi isten lehetett, akinek a Kr.e. 2. évezred közepét megelőzően keletkezett ábrázolásai - jógapózban és állatoktól, növényektől körülvéve - az Indus-völgyi civilizáció területén kerültek elő.
Siva egyfelől nyájas és védelmező, másfelől félelmetes istenség, aki csatamezőkön és halottégető helyeken bolyong. Gyakran ábrázolják nyakában koponyafüzérrel. Teremtő és pusztító aspektusokat egyesít magában, és ő az idő ura is. Termékenységi isten, de egyszersmind aszkéta, aki vágyait legyőzve himalájai otthonában, a Kailásza-hegyen mély meditációba merülve biztosítja a világ fennmaradását.

Halált hoz, de le is győzi a halált és a betegséget, ezért betegek hozzá fohászkodnak segítségért. Egyik jellegzetes ábrázolásán félig férfi, félig nő alakjában jelenik meg. A benne kifejezésre jutó ellentétes tulajdonságok olyan istenségre utalnak, akiben az ellentétek feloldódnak és egységet alkotnak. Még a neve - "jóságos”, „kegyes" - is arra szolgál, hogy feloldja és megbékítse karakterének sötét oldalát, ami miatt pusztítóként tartják számon.

Natarádzsaként Siva a tánc ura; ebben a megjelenési formájában gyakran ábrázolják. Táncával megteremti a világot, de amikor elfárad, tétlenségbe zuhan, és a világegyetem visszahullik a káoszba. Az egyik Siva Natarádzsá-ról szóló mítosz ezer bölcset -risit - említ, akiket Siva azért keresett fel, hogy a híveivé tegye őket. Azok azonban megátkozták, majd mikor ez hatástalan maradt, egy félelmetes tigrist küldtek rá, hogy felfalja. Az isten ujja hegyének egyetlen mozdulatával lehúzta a tigris bőrét, és, mint egy sálat, a nyaka köré kanyarította. A risik akkor egy kígyóval próbálkoztak, amit Siva virágfüzér gyanánt a nyakába akasztott Végül a risik egy buzogánnyal felfegyverkezett gonosz törpét küldtek ellene, Siva azonban lábát a törpe hátára helyezve táncolni kezdett. Táncának a risik sem tudtak ellenállni, és lábához leborulva imádták.

Siva legfőbb, phallikus szimbóluma a lingam. Az egyik mítosz szerint Siva ellátogatott egy erdőbe, ahol remeték éltek. A remeték nem ismerték fel, és mivel azt hitték, hogy a feleségüket akarja elcsábítani, úgy intézték, hogy elveszítse a nemzőszervét. A világ nyomban elsötétült, és a remeték elveszítették férfiasságukat. Ezek után áldozatokkal igyekeztek kiengesztelni Sivát, és a világ visszatért a rendes kerékvágásba, Sivát gyakran ábrázolják négy karral és homloka közepén a belső látás harmadik szemével. Teste körül kígyók tekeregnek: egy a nyakában, egy a dereka, megint mások a karjai körül. Aszkéta-ként teste hamuval van bekenve. Egyik neve: Nílakantha, azaz „kék torkú” arra az epizódra utal, amikor a tejóceán köpülésekor lenyelte Vászuki kígyó mérgét, s ettől a nyaka kékre színeződött. E népszerű mítosz szerint az istenek a Mandara-hegyet használták köpülőül, hogy kiköpüljék a tejóceánt, s így hozzájussanak az Amitrához a hallhatatlanság italához. A köpülőt forgató kötélként Vászuki kígyót használták. A kígyó azonban annyira kimerült, hogy végül mérget okádott, ami pusztulással fenyegette a világot. Siva sietett segíteni: lenyelte a mérget, amitől sötétre színeződött a torka.
Siva az apja az elefántfejű GANÉSÁNAK és KÁRTTIKÉJÁnak, a hadistennek. Hátasállata a NÁNDI bika. Női párjának vagy SAKTIjának (nőnemű energiájának) a neve szelíd megnyilvánulási formájában Párvatí. Az istennő további megtestesülései a kecses Umá, a rettenetes Bhairaví, Am-bika, az anya, a hűséges Szatí, az aranyfényű Gaurí, a fekete KÁLÍ és a megközelíthetetlen DURGÁ.
Az egyik mítosz elbeszéli, hogy hogyan tett szert Siva a homloka közepén levő harmadik szemre Párvatí incselkedése következtében. Amikor Siva a Kailásza-hegyen meditációba merült, Párvatí a háta mögé lopódzott, és befogta a szemét. A Nap fénye nyomban kihunyt, és minden élőlény remegett a félelemtől. Siva homloka közepén ekkor hirtelen égő harmadik szem jelent meg, és eloszlatta a sötétséget. A szemből lángok törtek elő, és fényükkel bevilágították az egész Himaláját. Párvatí megsemmisülten figyelte az eseményeket. Elkeseredése megindította Sivát, aki helyreállította a hegység eredeti pompáját. Egy másik mítosz arról számol be, hogy amikor Siva a Kailásza-hegyen meditált, az unatkozó Párvatí KÁMÁ-t, a szerelem istenét hívta segítségül. Káma vonakodott beavatkozni, de Párvatí kitartó unszolására nyílvesszejével mégis célba vette Siva szívét, hogy így figyelmeztesse férji kötelességére. Mahésvara látta, hogy mi készül, és mivel a teremtés ciklusainak zavartalan lefolyásához folytatnia kellett meditációját, villámával lesújtott Kámára. Mindazonáltal később, az istenek kérlelésére, Siva életre keltette Kámát. A mítosz egy másik változatában Siva harmadik szemének villanásával sújtotta Kámát, aki hamuvá égett. Siva érdektelenségébe belefáradva Párvatí maga is vezeklésbe fogott. Egy napon fiatal férfi látogatta meg, aki - miközben magasztalta önmegtartóztató életmódjáért - megpróbálta rávenni, hogy hagyjon fel vele. Párvatí haragra lobbant, a férfiról pedig kiderült, hogy nem más, mint maga Siva.
Az isten ezek után ígéretet tett feleségének, hogy ki fogja mutatni iránta érzett szerelmét. Párvatí azonban mindenekelőtt azt kérte, hogy Kámát adja vissza a feleségének. Siva eleget tett a kérésnek, majd kettesben visszavonultak hegyi otthonukba. Szerelmi gyönyörük hevébe belerázkódott a világ.

A kozmikus tánc metaforája legmélyebb és legszebb kifejeződését a hinduizmusban találta meg, a táncoló Siva képében. Siva, a legősibb és legkedveltebb indiai isten, sok más megjelenési formája mellett a táncosok istene is. A hinduk úgy hiszik, hogy az egész élet a keletkezés és pusztulás, a halál és újjászületés hatalmas, ritmikus váltakozása. Siva tánca jelképezi az élet-halál örök ritmusának végtelen körforgását. Ananda Coomaraswamy így ír erről:

„Brahman éjszakáján a Természet mozdulatlanul nyugszik, nem járhatja táncát, míg Siva nem akarja" Siva kikél elragadtatásából, s táncával ébresztő hangok pulzáló hullámait küldi az élettelen anyagba, és lám! az anyag ís táncra kél, glóriát fonva Siva köré. Az isten tánca tartja fenn a jelenségek sokszínűségét. Az idők végezetén pedig, még mindig a tánc közepette, tűzzel emészt el minden formát és nevet, majd újra pihenőre tér. Költészet ez, de semmivel sem kevésbé tudomány."

Siva tánca azonban nemcsak a keletkezés és pusztulás kozmikus körforgását jelképezi, hanem az élet és a halál napi ritmusát is, amely az indiai misztikusok felfogása szerint minden létezés alapja. De Siva ugyanakkor arra is emlékeztet bennünket, hogy a világ sokszínűsége májá csupán, nem a lényeg, hanem csak illúzió, ami minduntalan változik. Ez fejeződik ki az isten szüntelen táncában, amellyel létrehozza a változó formákat, hogy aztán ismét megsemmisítse őket. Heinrich Zimmer így ír erről:

„Siva isten egyszerre vad és kecses mozdulatai kiváltják a kozmikus illúziót Tekergő karjai és lábai, hullámzó teste előidézi a világegyetem szüntelenül ismétlődő keletkezését és pusztulását. A halál hajszálpontos egyensúlyban van a születéssel, a pusztulás pedig a keletkezéssel."

A 10. és 12. században élt indiai művészek hatalmas bronzszobrokban örökítették meg Siva táncát. A táncoló alakoknak négy kart mintáztak, s ezek tökéletesen harmonikus, ám ugyanakkor dinamikus mozdulatai az élet ritmusát és egységét szimbolizálják. Ebben az összetett képi allegóriában az alakok minden apró mozdulata és vonása a tánc más és más jelentéseit fejezi ki. Az isten jobb felső kezében egy dobot tart, amellyel megadja a teremtés első őshangját, bal felső karja pedig lángnyelvet képez, ami a pusztulásra utal. A két kar egyensúlya együttesen utal arra, hogy a világban dinamikus egyensúlyban van a teremtés és a pusztulás. Mindezt hangsúlyozza a táncoló isten nyugodt és szenvtelen arca, amelyen a teremtés és a pusztulás polaritása feloldódik, és megszüntet minden ellentétet. A másik jobb kéz olyan mozdulatot tesz, amelyből az olvasható ki: „ne félj”, ami a fennmaradást, a védelmet és a békét szimbolizálja. A másik bal kéz a felemelt lábra mutat, ami a májá bűvöletéből való szabadulást jelképezi. Az istent mindig egy démon testén táncolva ábrázolják. A démon az emberi tudatlanság szimbóluma, amelyet a szabadulás érdekében le kell győzni.
Siva tánca „ ...az isteni aktivitásnak legvilágosabb képe, amellyel bármelyik művészet vagy vallás valaha is büszkélkedhetett”, írja Coomaraswamy. Mivel az isten brahmant személyesíti meg, az alakjában kifejeződő aktivitás brahman végtelen sok megjelenési formáját tükrözi. Siva tánca nem más, mint a táncoló világegyetem, az energia folytonos áramlása, amely egymásba olvadó mintázatok sokféleségén megy keresztül.
A modern fizika arra az eredményre jutott, hogy a keletkezés és pusztulás ritmusa nem csupán csak az évszakok váltakozásában és az élőlények születésében és halálában nyilvánul meg, hanem a szerveden anyag leglényegesebb sajátossága. A kvantumtér-elmélet szerint az anyag összetevői közötti összes kölcsönhatás visszavezethető virtuális részecskék kibocsátására és elnyelésére. Sőt, a keletkezés és pusztulás tánca jelenti igazából az anyag létezését, mivel minden anyagi részecske „kölcsönhatásban áll önmagával”, azáltal, hogy virtuális részecskéket bocsát ki és nyel el újra. A modern fizika tehát felfedte, hogy a szubatomi részecskék nemcsak bemutatják ezt az energiatáncot, hanem ők maguk az energiatánc: a keletkezés és pusztulás szüntelenül lüktető folyamata.
E tánc mintázatai egyrészt kifejezik a részecske természetének lényeges vonatkozásait, másrészt pedig meghatározzák sok egyéb tulajdonságát is. Például a virtuális részecskék keltéséhez és elnyeléséhez szükséges energia egyenértékű bizonyos nagyságú tömeggel, amely hozzáadódik az önmagával kölcsönhatásban álló részecske tömegéhez. Különböző részecskék más és más mintázatot vesznek fel táncukban aszerint, hogy mennyi energiára van szükségük ehhez, s ezért különböző tömeggel is rendelkeznek. Végül szóljunk a virtuális részecskékről is, amelyek nemcsak valamennyi részecske kölcsönhatás és a legtöbb részecske tulajdonság leglényegesebb elemei, hanem a vákuumból születnek, és oda is térnek vissza. Következésképpen nemcsak az anyag, de az üresség is részt vesz a kozmikus táncban, amelyet energiamintázatok szüntelen létrehozása és megsemmisítése kísér.
A modern fizikusok számára Siva tánca a szubatomi anyag táncát jelenti. A hindu mitológiához hasonlóan ez az egész univerzumot felölelő teremtés-rombolás tánca, amely minden természeti jelenség és minden létezés alapja. Sok száz évvel ezelőtt indiai művészek nagyon szép bronzszobor-sorozatot készítettek a táncoló Siváról. A modern korban a fizikusok a legmodernebb eszközöket használják fel, hogy kifejezzék ezt a kozmikus táncot. A részecskekölcsönhatásokról készített buborékkamra-fotók, amelyek a világegyetemben uralkodó születés-pusztulás szüntelen ritmusát igazolják, Siva táncának látható képei, s szépségükben és mélységükben nem maradnak el az indiai művészek szobrainál. A kozmikus tánc metaforája tehát egyesíti az ősi mitológiát, a vallási művészetet és a modern fizikát. Coomaraswamy megfogalmazásában: „költészet ez, de semmivel sem kevésbé tudomány.”

A mozgás és a változás hangsúlyozása nem csupán a keleti miszticizmus jellegzetessége, hanem minden korban a misztikus világnézet alapvető vonása volt. Az antik Görögországban Hérakleitosz azt tanította, hogy „minden mozgásban van”, és a világot örökké lobogó tűzhöz hasonlította. Mexikóban pedig Don Juan jaki misztikus beszélt arról, hogy „a világ tünékeny”, és úgy tartotta, hogy „aki tudni akar, annak könnyűnek és változékonynak kell lennie.”
Az indiai filozófiában a hinduk és buddhisták által használt alapvető kifejezésnek van valami mellékjelentése, amely a mindenség dinamikus jellegére utal. A „brahman” szó a szanszkrit „brih” szóból származik, ami azt jelenti, hogy „nőni”, és ez is dinamikus és élő valóságot sugall. S. Radhakrishnan szavaival szólva: „A »Brahman« szó növekedést, életet, mozgást és fejlődést fejez ki.” Az upanisadok is úgy beszélnek brahmanról, mint ami „forma nélküli, halhatatlan és mozgó”, és bár túllép minden formán, mégis a mozgással kapcsolható össze.
A Rig-véda másként fejezi ki a világegyetem dinamikus természetét: a „rita” szóval. Ez a „ri” szócskából ered, ami annyit jelent: mozogni. A Rig-védában használatos eredeti jelentése ez volt: „a dolgok menete”, „a természet rendje”. A „rita” igen fontos szerepet játszik a Védák legendáiban, és minden védikus istennel összefügg. A védikus próféták nem úgy képzelték el a természet rendjét, mint valamiféle statikus isteni törvényt, hanem mint egy dinamikus elvet, amely a világegyetem belső lényegét fejezi ki. E gondolat egyáltalán nem idegen a „tao” kínai elképzelésétől, hiszen a „tao” eredetileg utat jelent, tehát azt az utat, amelyen a világegyetem halad, azaz a természet rendjét. A védikus prófétákhoz hasonlóan a kínai bölcsek is folytonos mozgásban és változásban levőnek látták a világot, ezért a kozmikus rend elképzelésétől számukra is elválaszthatatlan a dinamikus jelleg. Az idők folyamán mind a „rita”, mind a „tao” fogalma egyre inkább elvesztette kozmikus jelentését. Mindinkább erkölcsi értelmében használták őket: a „rita” az egyetemes törvény, amelynek ember és isten egyaránt engedelmességgel tartozik, a „tao” pedig a helyes életmód mintája.
A „rita” védikus fogalma már megelőlegezi a karma gondolatát, amely később keletkezett, és a dolgok és események dinamikus összjátékát fejezi ki. A „karma” eredetileg cselekvést jelentett és a jelenségek „aktív”, azaz dinamikus kölcsönhatását fejezte ki. A Bhagavad gitá így ír erről: „A kiömlő erő, mely mindennek létrejöttében az első ok. Karma - a tett.” Buddha is átvette a karma hagyományos fogalmát, de egyúttal új jelentést adott neki azzal, hogy a dinamikus összefüggések eszméjét kiterjesztette az emberi léthelyzetekre. Ennek értelmében a karma az emberi életben az ok és az okozat végtelen láncát jelenti. Ebből a láncból szabadult ki Buddha azáltal, hogy megvilágosodott.
A hinduizmusban is igen változatos módszereket találtak arra, hogyan fejezzék ki mitikus nyelv segítségével a világegyetem dinamikus természetét. Krisna például ezt mondja a Gítában: „Ha megszűnne tevékenységem, romba dőlnének a világok”, Siva pedig, a kozmikus táncos, a dinamikus világegyetem talán legtökéletesebb megszemélyesítője. Táncával fenntartja a világ jelenségeinek sokféleségét, és minden dolgot egyesit azáltal, hogy átadja nekik saját ritmusát, és bevonja őket a táncba. A világegyetem dinamikus egységének nagyszabású képe bontakozik ki előttünk.
A hinduizmusból a világegyetem organikus, növekvő és ritmikusan mozgó képe jelenik meg előttünk, olyan világegyetemé, amelyben minden képlékeny és folytonosan változó, amelyben minden statikus dolog májá csupán, azaz képzeletbeli fogalom. Ez a gondolat - az állandóság hiánya minden dologban - a buddhizmus kiinduló pontja. Buddha azt tanította, hogy „semmilyen összetett dolog nem állandó”, és a világban minden szenvedés abból fakad, hogy rögzített dolgokba próbálunk kapaszkodni, legyenek azok tárgyak, emberek vagy gondolatok, ahelyett, hogy elfogadnánk a világot olyannak, amilyen: mozgónak és változónak. Ez a dinamikus világnézet a buddhizmus igazi alapja. S. Radhakríshnan szavaival szólva:
„A dinamizmus csodálatos filozófiáját két és félezer évvel ezelőtt fogalmazta meg Buddha. (...) Miután ráeszmélt a dolgok átmeneti jellegére, szüntelen változására és átalakulására, Buddha megfogalmazta filozófiáját. A szubsztanciákat, a lelkeket, a monászokat vagyis oszthatatlan egységeket és a dolgokat erőkre, mozgásokra, sorrendekre és folyamatokra vezette vissza, és ezzel megalkotta a valóság dinamikus képét.”
A buddhisták ennek a szüntelenül változó világnak a szanszára nevet adták, ami szó szerint annyit jelent: „szüntelenül mozgásban lenni”, és azt állítják, hogy nincsen semmi ebben a világban, amihez érdemes lenne ragaszkodnunk. A buddhista következésképpen olyan megvilágosodott ember, aki nem áll ellen a világ sodrásának, hanem együtt halad vele. Amikor a Jün-men nevű csan-szerzetest egyszer megkérdezték, hogy mi a tao, egyszerűen csak ennyit válaszolt: „Menj tovább!” Ezért a buddhisták gyakran Tathágatának nevezik Buddhát, azaz olyan valakinek, aki „beérkezett, és így távozott.” A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A buddhistákhoz hasonlóan a taoisták is úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a mozgásnak, hanem a cselekedeteket kell hozzá igazítani. Erről ismerszik meg a bölcs, a megvilágosodott ember. A taoista bölcs olyan valaki - ahogy ezt Huai-nan-ce megfogalmazta -, aki „úszik a tao áramlásában.”