Nem létezünk, ha nincs valaki, aki látja, hogy létezünk; szavunk semmit sem jelent, ha nincs valaki, aki felfogja az értelmét; a minket körülvevő barátok viszont folyton megerősítik önazonosságunkat, s az, hogy ismernek és törődnek velünk, olyan erő, amely kimozdít bennünket dermedtségünkből. Apró, gyakran csipkelődő megjegyzéseikből kitűnik, hogy tisztában vannak gyarlóságainkkal és elnézik azokat, vagyis elismerik, hogy helyünk van a világon. „Most mondd meg, nem egy szörnyű alak?" vagy „Te nem szoktad úgy érezni, mintha...?" - fordulhatunk hozzájuk, s ők nem fognak bambán ránk csodálkozni: „Hát, nem is tudom..." -, amely választól még társaságban is olyan magányosnak érezhetjük magunkat, mint egy sarkkutató.
Az igaz barátok nem a világ mércéjével, mérnek bennünket, őket legbenső lényünk érdekli; irántunk érzett szeretetüket, mint a jó szülőkét, nem befolyásolja külsőnk vagy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk, tehát nyugodtan mutatkozhatunk előttük ócska göncökben és elmondhatjuk nekik, milyen keveset kerestünk az idén. Aki gazdagságra vágyik, annak talán nem mindig csak a fényűző élet lebeg a szeme előtt, hanem néha sokkal inkább az, hogy megbecsüljék és kedvesen bánjanak vele. Lehet, hogy csupán azért akarunk meggazdagodni, mert akkor majd olyanok is észrevesznek és értékelnek bennünket, akik máskülönben keresztülnéznének rajtunk.
Epikurosz felismerte ezt az alapvető szükségletünket, és rájött, hogy néhány igaz baráttól megkaphatjuk azt a szeretetet és megbecsülést, amit esetleg egy vagyonnal sem biztosíthatnánk magunknak.
Idézet Alain de Botton: A filozófia vigasza c. könyvéből
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése