Bevezetés a Felesleges viszonyok c. szöveghez

Mindig hittem abban, hogy a spontán cselekedetek felett létezik egy vezérlő erő, hogy a primitív ösztönöket a felelősség  képes felülírni. Hogy az embernek nem sorsa van, hanem felelőssége, hogy bármennyire változunk is, irtózatos áldozatok árán mondhatunk csak le másokról, és hogy ezt az áldozatot – az álmatlan éjszakákat, a gyötrő szorongást, lelkiismeretünk mardosó csapkodását – nem érdemes felmutatni.

Igen, egy kapcsolat története lenne ez, végtelenül szubjektív története, ami végül a  kifosztottság ürességébe fúlt, abba az ürességbe, ami már megengedi a további  vizsgálatokat, mert amíg a tisztességhez méltatlan bármiféle vizsgálat, a lelki üresség elvárja azt.  

Már megfelelő távolságból tudom nézni, az utolsó érzelemdarabkák sem nyugtalanítanak annyira hogy ne írhatnám meg, magamat is győzködve arról, hogy az egésznek nincs jelentősége, ott van jó helyen ahol van, a kuka mellett, ahová a közöny söpri a használhatatlan és értelmetlen dolgokat.
Miért érdekel ez engem, ha ennyire hangoztatom, hogy nem érdekes, ezzel pontosan azt bizonyítom, hogy bármennyire is próbálom eltolni magamtól a témát, bennem van, foglalkoztat, idegesít, kiköveteli, hogy írjam ki magamból?
Talán mert rosszul viselem a primitív önzést, a gyáván hisztériás egoizmust, a „csak azért is igazam van” hazug gőgjét, az önigazolások fröcsögő mondatait, a buta közönyt.

Hogy is kezdeném?

„Ahogy egy végzetes vihar után a hajó megtépázott roncsai alámerülnek a nyugvó tengerbe...” Nem! „Ahogy átugrom a kerítésen, és ruhám ottragadt foszlányait lassan elfújja a szél...” Vagy: „Ahogy széttépett papírfecnik szállingóznak a toronyház egyik ablakából...” Igen, ez  utóbbi a legpontosabb. A papírokat azért tépjük apró darabokra, mert fontosak, és nem azért, mert nem. Van ebben valami szakrális, ahogy  ezt világgá kürtöljük úgy, hogy esélyt sem adunk a teljes szöveg  megismerésére, mégis igényt tartunk a nyilvánosságra azzal, hogy nem égetjük el titokban, nem dobjuk a szemétkosárba, hanem kiszórjuk a térbe, ahol villogó konfettik módjára, de mások szeme láttára vesznek el  a semmibe. Volt itt valami fontos, valami személyes.

Persze a tengeri hasonlat is szép lenne, de túl romantikus, na meg a tenger messze van, hajók sem süllyednek el oly sűrűn, hogy mindenki előtt világos legyen a kép,  és miért merülne alá például egy fából való roncsdarab, bármennyire is lenyugszik a tenger? A kerítésen fennakadó ruhafoszlányok feltételeznek egy eseménysort, miért ugrottam át, miért menekültem oly gyorsan, hogy ruházatom épségével sem törődve ilyen nyilvánvaló nyomokat hagyok?

Eseménysor pedig nincs. Olyan sincs, amit elmesélhetnék, hogy íme, itt az eleje, itt a vége, ez pedig a tanulság.


Pedig van itt egy történet. Illetve nem is történet, egy történet lenyomata, egy buta, érthetetlen, sunyi, már-már szégyenletes időszak csalódásokkal teli lenyomata, az önzés lenyomata, a csodálkozás, belenyugvás, a kérdésfeltevések lenyomata, a hazugságok és magyarázkodások lenyomata, de mindenekelőtt az értelmetlenség  kerek egészének lenyomata, ami mint mindig, az embert mintázza végül.  
Vagy,  mint amikor antropológusok vizsgálnak apró csontszilánkokat, amikből  következtetve próbálnak összerakni valami  testrészt vagy koponyát, hogy végül mesterkélten latinos kifejezésekkel elnevezhessék:

Jé, itt van ez az izé, mi lehet ez? Nevezzük bizalomnak, ez kell a teljességhez, ez biztosan volt... Hát ez meg? Legyen az állandó jelenlét a kisagyban, az odafordulás lehetősége, minden  kapcsolatok alapja, hogy feltehessük a kérdést, hogy „te,  hogy van ez?”. Ez meg itt... Érdekes... valami erős kölcsönhatás, valami ragasztóanyag, kozmikus erőtér vagy mi... Ja nem. Ezt önáltatásnak hívják itt, az meg ott az önzés maga, az egoista személyiség jéghideg tekintete, a számítás és logika rideg valósága.
Hát ezekről lenne szó. Mit rakunk össze pár év után egy kiüresedett kapcsolat elemeiből? A hazugságok halmazára épülhetnek-e olyan érzések, amiket igaznak hihetünk egyszer?

Én már nem akarom, és soha nem akarok még csak hasonlót sem, van bennem erő és fegyelem, hogy felismerjem és visszautasítsam, ha egyszer  újra megjelenik bármilyen viszonyrendszerben a szándék a közeledésre.

Sajnálattal nem javaslom -- Umberto Eco

Umberto Eco képzeletbeli kiadók  szerkesztőinek képzeletbeli recenzióit adja közre olyan könyvekről, amelyek kiadását nem javasolják. Többek között a Biblia (... jó, jó, főleg az eleje, na meg a szodomás rész is érdeklődésre tarthat számot, de később sok az ismétlés,  meg a felesleges versbetét, ráadásul tele van felsorolásokkal, ami unalmassá teszi...) Odüsszeusz (ne vágjunk bele, mert jogi darázsfészekbe nyúlnánk a szerzői jogokat illetően, ... bár jobb mint az előző műve, ami agyon van zsúfolva cselekménnyel a maga túlságosan statikus egyhelyszínűségével...) Dante Isteni színjáték (az olvasó inkább az időmértékes verselést szereti, nem tud mit kezdeni ezekkel a rímekkel, különben is, ha ma kiadnánk ezt a toszkán nyelvű poémát, maholnap ferrarai, friuli meg más nyelveken is ki kellene adnunk egyet, ha a piacot ellenőrizni akarjuk...)

Nekem egyébként Joyce: Finnegans Wake recenziója tetszett a legjobban:

Tessék megmondani a szerkesztőségnek, hogy máskor jobban figyeljenek, amikor lektorálnivalót küldenek. Én angolos lektor vagyok, ez a könyv pedig a franc tudja miféle nyelven íródott. Mellékelten vissza is küldöm.  

Umberto Eco: Bábeli beszélgetés - Minimálnapló /Sajnálattal nem javaslom/ (Európa 1994)

Betegségem története

Ez itt én lennék egy hajókiránduláson

Azzal kezdeném, hogy nem vagyok egy nyafogós, és eddig igazán csak gyermekbetegségeim voltak, azok is gyermekkoromban. Az idén azonban volt egy mozdulatlanságra kárhoztató derékbecsípődésem januárban, egy egyhetes, múlni nem akaró magas lázam, na most meg ez, ami négy héttel ezelőtt arcüreggyulladásként indult, éktelen fájdalommal, éjszakai le-föl mászkálással, gyógyszerek tömegeinek szedésével. 

Na ezzel rendesen elindultunk éves nyaralásunkra, ahol szerencsétlen családtagjaim bámulhatták a képemet naphosszat (lásd ábra).  De nem is ez, mert ez nem annyira érdekes, inkább az, hogy mikor hazaértünk, elmentünk az ügyeletre, Dél-pesti kórház, fül orr gége, ahol megállapították, hogy bizony, nekem arcüreggyulladásom van (ekkor már két hete szenvedtem vele). A doktornéni aranyos volt, de úgy beszélt az emberrel, mintha a fenekéből húzná ki, de mindegy, írt fel antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, és mondta, menjek vissze a rendes szakrendelésre három nap múlva. 

Persze visszamentem, ahol közölte velem egy megint csak pattogósan modortalan fül-orr-gégész néni, hogy mit várok három nap kezelés után? (Tényleg mit?) Jöjjek vissza egy hét múlva, ha nem javul. 

Visszamegyek egy hét mulva (negyedik hét), amikor is egy szintén modortalan, fásult idős bácsi elküldött a röntgenre, ahol megnézték a képem, és közölték, jééé, hogy nincs is semmi arcüreggyulladásom. Ez rendben is van, mondom, de mit kezdjek azzal, amikor az agyamat a szememen keresztül érzem kiesni, és valaki baltával hasogatja a halántékomat? Semmi gond, szedjen fájdalomcsillapítót, mondja az orvos, és már nem is figyel rám. Ja, beutalom magát a neuralgiára, kérjen időpontot.  Odaírja, fejfájás, amikor azt érzem, mintha valaki az  orromon keresztül kampóval kotorászna.  Kértem időpontot. 

Október 12-re már kaptam is... Ugye most augusztus van...  

Addig meg mit csináljak? Közben meg éjjel kétszer kell felkelnem cataflamért, meg egyéb fájdalomcsillapítókért, és csak járkálok körbe körbe.  Dolgozni csak kell, csináltam is magamnak egy vackot a munkahelyen, ahol ha nincs tennivaló, elmegyek szenvedni egyet, meg borogatok, úgyhogy elvagyok valahogy.  Szóval magánklinika, neurológia, kaptam időpontot, azt mondja az igazán kedves recepciós kislány, hogy holnap, azaz péntek 1/2 2. Pénteken leteszem a munkát, rohanok, mire közlik velem, hogy nem ma pénteken, hanem tegnap, csütörtökön lett volna az a 1/2 2. Elnézést kérnek, valószínűleg technikai malőr történt. De tudnak adni  időpontot két héttel később.  Köszönöm, akkor keresek másikat. Jelenleg az a helyzet, hogy 5 nap múlva lesz egy időpont egy másik klinikán, addig elvagyok valahogy. 

Cataflam még van,  algopyrin még van. 

Ebből csak azt a tanulságot tudnám levonni, hogy nem kellek az egészségügynek. Meg nem is lehet olyan nagy bajom, ha ráér a problémám október 12-ig. Nincs agydaganatom, agyhártyagyulladásom, mert ha az lenne, biztosan nem ilyen időpontokat adnának. Kizárásos alapon nincs hüvelygombám sem, meg  méhnyakrákom, sőt orvosi segédeszközökre sem szorulok.  Persze erre magamtól jöttem rá, orvos közreműködése nélkül. 

Na meg azt, hogy az egészségügybe nem  csak pénzt kellene pumpálni, hanem egy jó adag jó modort is, és aki azt mondja, hogy azért nincs jómodor, mert nincs pénz, az arra a  gusztustalanságra világít rá, hogy már a jó modor is csak pénzért vehető meg. Márpedig valóban így lehet, ugyanis ugyanezek az orvosok a magánklinikákon a fenekét kinyalják a betegnek, aki egészsége érdekében egyszerűen kifizeti a költségeket, és még  hálás is, hogy valaki segített rajta. 

Biztosan vannak tisztességes, rendes orvosok is, akik hivatásból akár a hajléktalanon is segítenek, ha látják, hogy betegen fekszik az úttesten. Az idei mintákból, amit az egészségügyben láttam, kitűnik, hogy ők vannak kevesebben. 

Több tüzet a pohárban (illusztráció)

A félreértés

Bár ez a szöveg olvasható más oldalakon is, van olyan fontos, hogy megismételjük.

(Halálos figyelmetlenség, amit egy jel félreértelmezése idéz elô)

Egy katona a piacon találkozik a Halállal, akinek fenyegető mozdulatát véli felfedezni. Gyorsan a király palotájába siet, hogy elkérje tőle legjobb lovát, hogy az éj leple alatt elszökhessen a Halál elől messze, nagyon messze, egészen Szamarkandig. Erre a király palotájába hívatja a Halált, hogy megfedje, amiért megrémítette egyik legjobb szolgáját. A Halál meglepődve válaszol: „De hisz én nem akartam megijeszteni a katonát. Csupán egy önkéntelen mozdulatot tettem, mert meglepődtem, hogy itt látom ezt a katonát, amikor holnap Szamarkandban kell vele találkoznom.” 

Jean Baudrillard: A Halál Szamarkandban

A gondolat-jel  lapjáról

Mehter

Isztambulban az Aya Sofia (Hagia Szophia) és a Szultanahmed (Kék mecset) közötti téren janicsár dalokból hallgattunk némi válogatást.

Nem egy szinpadon, hanem csak úgy az utcán rendezett megmozdulás volt, nagy tömeggel, mi meg spontán keveredtünk oda. Így a felvétel minősége nem valami profi, viszont jó hangos. 





De íme az  "Estergon Kalesi ", ugyanezek játszák...

azaz magyarul:
ESZTERGOM

Kinyílik Esztergom fölött
a vérpiros virág,
bizsergo" illat hömpölyög
a teto"téren át,
Jézus bíbor seb, fényözön,
dallam és szakadék,
sugárzásába öltözöm,
szívem bicsaklik, ég.

Tu"zláng vagy tu"zpiros szirom,
remény vagy rejtelem,
árnyéka táncol arcomon –
árnyékod, Istenem!
Ki téged áhít, tu"zben áll,
kiontja önmagát –
halálom percét tudja már
a vérpiros virág.

Estergon Kalesit

Esztergom vára, hej, én gyönyörüm
Várkapitány lakja, ó !
Gyötri lelkemet, hej én sólymom, egy titkos vágy
A szivem a kedvesnél, hej, én gyönyörüm,
De a kedves töle távol, ó
Ne folyj, Duna, ne folj ! Hej, én sólymom, ó,
Szomorú vagyok,
A kedvesnek keresésébe-kutatásába
Belepusztulok, ó én szerencsétlen !
(Mándoky Kongur István forditása)

Más:
Kuruc tábori dal : Magyar remekírók :

“ Ez az istentelen német annyi kart tött már Hozza képest hogy mit
sem tött Török sem Tatár. “

Turkcesi:
“Bu imansiz Almanlar o kadar mazarrat yaptilar ki
Onlara kiyasen Turk ve Tatarlar hicbir sey yapmadi”

http://members.virtualtourist.com/m/7d696/6a4ba/