2013. június 28., péntek

Bevezetés a Felesleges viszonyok c. szöveghez


Mindig hittem abban, hogy a spontán cselekedetek felett létezik egy vezérlő erő, hogy a primitív ösztönöket a felelősség  képes felülírni. Hogy az embernek nem sorsa van, hanem felelőssége, hogy bármennyire változunk is, irtózatos áldozatok árán mondhatunk csak le másokról, és hogy ezt az áldozatot – az álmatlan éjszakákat, a gyötrő szorongást, lelkiismeretünk mardosó csapkodását – nem érdemes felmutatni.

Igen, egy kapcsolat története lenne ez, végtelenül szubjektív története, ami végül a  kifosztottság ürességébe fúlt, abba az ürességbe, ami már megengedi a további  vizsgálatokat, mert amíg a tisztességhez méltatlan bármiféle vizsgálat, a lelki üresség elvárja azt.  

Már megfelelő távolságból tudom nézni, az utolsó érzelemdarabkák sem nyugtalanítanak annyira hogy ne írhatnám meg, magamat is győzködve arról, hogy az egésznek nincs jelentősége, ott van jó helyen ahol van, a kuka mellett, ahová a közöny söpri a használhatatlan és értelmetlen dolgokat.
Miért érdekel ez engem, ha ennyire hangoztatom, hogy nem érdekes, ezzel pontosan azt bizonyítom, hogy bármennyire is próbálom eltolni magamtól a témát, bennem van, foglalkoztat, idegesít, kiköveteli, hogy írjam ki magamból?
Talán mert rosszul viselem a primitív önzést, a gyáván hisztériás egoizmust, a „csak azért is igazam van” hazug gőgjét, az önigazolások fröcsögő mondatait, a buta közönyt.


Hogy is kezdeném?


„Ahogy egy végzetes vihar után a hajó megtépázott roncsai alámerülnek a nyugvó tengerbe...” Nem! „Ahogy átugrom a kerítésen, és ruhám ottragadt foszlányait lassan elfújja a szél...” Vagy: „Ahogy széttépett papírfecnik szállingóznak a toronyház egyik ablakából...” Igen, ez  utóbbi a legpontosabb. A papírokat azért tépjük apró darabokra, mert fontosak, és nem azért, mert nem. Van ebben valami szakrális, ahogy  ezt világgá kürtöljük úgy, hogy esélyt sem adunk a teljes szöveg  megismerésére, mégis igényt tartunk a nyilvánosságra azzal, hogy nem égetjük el titokban, nem dobjuk a szemétkosárba, hanem kiszórjuk a térbe, ahol villogó konfettik módjára, de mások szeme láttára vesznek el  a semmibe. Volt itt valami fontos, valami személyes.


Persze a tengeri hasonlat is szép lenne, de túl romantikus, na meg a tenger messze van, hajók sem süllyednek el oly sűrűn, hogy mindenki előtt világos legyen a kép, ja és miért merülne alá például egy fából való roncsdarab, bármennyire is lenyugszik a tenger? A kerítésen fennakadó ruhafoszlányok feltételeznek egy eseménysort, miért ugrottam át, miért menekültem oly gyorsan, hogy ruházatom épségével sem törődve ilyen nyilvánvaló nyomokat hagyok?


Eseménysor pedig nincs. Olyan sincs, amit elmesélhetnék, hogy íme, itt az eleje, itt a vége, ez pedig a tanulság.


Pedig van itt egy történet. Illetve nem is történet, egy történet lenyomata, egy buta, érthetetlen, sunyi, már-már szégyenletes időszak csalódásokkal teli lenyomata, az önzés lenyomata, a csodálkozás, belenyugvás, a kérdésfeltevések lenyomata, a hazugságok és magyarázkodások lenyomata, de mindenekelőtt az értelmetlenség  kerek egészének lenyomata, ami mint mindig, az embert mintázza végül.  
Vagy,  mint amikor antropológusok vizsgálnak apró csontszilánkokat, amikből  következtetve próbálnak összerakni valami  testrészt vagy koponyát, hogy végül mesterkélten latinos kifejezésekkel elnevezhessék:

Jé, itt van ez az izé, mi lehet ez? Nevezzük bizalomnak, ez kell a teljességhez, ez biztosan volt... Hát ez meg? Legyen az állandó jelenlét a kisagyban, az odafordulás lehetősége, minden  kapcsolatok alapja, hogy feltehessük a kérdést, hogy „te figyu, hogy van ez?”. Ez meg itt... Érdekes... valami erős kölcsönhatás, valami ragasztóanyag, kozmikus erőtér vagy mi... Ja nem. Ezt önáltatásnak hívják itt, az meg ott az önzés maga, az egoista személyiség jéghideg tekintete, a számítás és logika rideg valósága.
Hát ezekről lenne szó. Mit rakunk össze pár év után egy kiüresedett kapcsolat elemeiből? A hazugságok halmazára épülhetnek-e olyan érzések, amiket igaznak hihetünk egyszer?

Én már nem akarom, és soha nem akarok még csak hasonlót sem, van bennem erő és fegyelem, hogy felismerjem és visszautasítsam, ha egyszer  újra megjelenik bármilyen viszonyrendszerben a szándék a közeledésre.

2011. október 22., szombat

Sajnálattal nem javaslom -- Umberto Eco


Umberto Eco képzeletbeli kiadók  szerkesztőinek képzeletbeli recenzióit adja közre olyan könyvekről, amelyek kiadását nem javasolják. Többek között a Biblia (... jó, jó, főleg az eleje, na meg a szodomás rész is érdeklődésre tarthat számot, de később sok az ismétlés,  meg a felesleges versbetét, ráadásul tele van felsorolásokkal, ami unalmassá teszi...) Odüsszeusz (ne vágjunk bele, mert jogi darázsfészekbe nyúlnánk a szerzői jogokat illetően, ... bár jobb mint az előző műve, ami agyon van zsúfolva cselekménnyel a maga túlságosan statikus egyhelyszínűségével...) Dante Isteni színjáték (az olvasó inkább az időmértékes verselést szereti, nem tud mit kezdeni ezekkel a rímekkel, különben is, ha ma kiadnánk ezt a toszkán nyelvű poémát, maholnap ferrarai, friuli meg más nyelveken is ki kellene adnunk egyet, ha a piacot ellenőrizni akarjuk...)

Nekem egyébként Joyce: Finnegans Wake recenziója tetszett a legjobban:

Tessék megmondani a szerkesztőségnek, hogy máskor jobban figyeljenek, amikor lektorálnivalót küldenek. Én angolos lektor vagyok, ez a könyv pedig a franc tudja miféle nyelven íródott. Mellékelten vissza is küldöm.  

Umberto Eco: Bábeli beszélgetés - Minimálnapló /Sajnálattal nem javaslom/ (Európa 1994)

2011. augusztus 26., péntek

Betegségem története

Ez itt én lennék egy hajókiránduláson
Azzal kezdeném, hogy nem vagyok egy nyafogós, és eddig igazán csak gyermekbetegségeim voltak, azok is gyermekkoromban. Az idén azonban volt egy mozdulatlanságra kárhoztató derékbecsípődésem januárban, egy egyhetes, múlni nem akaró magas lázam, na most meg ez, ami négy héttel ezelőtt arcüreggyulladásként indult, éktelen fájdalommal, éjszakai le-föl mászkálással, gyógyszerek tömegeinek szedésével. 

Na ezzel rendesen elindultunk éves nyaralásunkra, ahol szerencsétlen családtagjaim bámulhatták a képemet naphosszat (lásd ábra).  De nem is ez, mert ez nem annyira érdekes, inkább az, hogy mikor hazaértünk, elmentünk az ügyeletre, Dél-pesti kórház, fül orr gége, ahol megállapították, hogy bizony, nekem arcüreggyulladásom van (ekkor már két hete szenvedtem vele). A doktornéni aranyos volt, de úgy beszélt az emberrel, mintha a fenekéből húzná ki, de mindegy, írt fel antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, és mondta, menjek vissze a rendes szakrendelésre három nap múlva. 

Persze visszamentem, ahol közölte velem egy megint csak pattogósan modortalan fül-orr-gégész néni, hogy mit várok három nap kezelés után? (Tényleg mit?) Jöjjek vissza egy hét múlva, ha nem javul. 

Visszamegyek egy hét mulva (negyedik hét), amikor is egy szintén modortalan, fásult idős bácsi elküldött a röntgenre, ahol megnézték a képem, és közölték, jééé, hogy nincs is semmi arcüreggyulladásom. Ez rendben is van, mondom, de mit kezdjek azzal, amikor az agyamat a szememen keresztül érzem kiesni, és valaki baltával hasogatja a halántékomat? Semmi gond, szedjen fájdalomcsillapítót, mondja az orvos, és már nem is figyel rám. Ja, beutalom magát a neuralgiára, kérjen időpontot.  Odaírja, fejfájás, amikor azt érzem, mintha valaki az  orromon keresztül kampóval kotorászna.  Kértem időpontot. 
Október 12-re már kaptam is... Ugye most augusztus van...  

Addig meg mit csináljak? Közben meg éjjel kétszer kell felkelnem cataflamért, meg egyéb fájdalomcsillapítókért, és csak járkálok körbe körbe.  Dolgozni csak kell, csináltam is magamnak egy vackot a munkahelyen, ahol ha nincs tennivaló, elmegyek szenvedni egyet, meg borogatok, úgyhogy elvagyok valahogy.  Szóval magánklinika, neurológia, kaptam időpontot, azt mondja az igazán kedves recepciós kislány, hogy holnap, azaz péntek 1/2 2. Pénteken leteszem a munkát, rohanok, mire közlik velem, hogy nem ma pénteken, hanem tegnap, csütörtökön lett volna az a 1/2 2. Elnézést kérnek, valószínűleg technikai malőr történt. De tudnak adni  időpontot két héttel később.  Köszönöm, akkor keresek másikat. Jelenleg az a helyzet, hogy 5 nap múlva lesz egy időpont egy másik klinikán, addig elvagyok valahogy. 
Cataflam még van,  algopyrin még van. 

Ebből csak azt a tanulságot tudnám levonni, hogy nem kellek az egészségügynek. Meg nem is lehet olyan nagy bajom, ha ráér a problémám október 12-ig. Nincs agydaganatom, agyhártyagyulladásom, mert ha az lenne, biztosan nem ilyen időpontokat adnának. Kizárásos alapon nincs hüvelygombám sem, meg  méhnyakrákom, sőt orvosi segédeszközökre sem szorulok.  Persze erre magamtól jöttem rá, orvos közreműködése nélkül. 

Na meg azt, hogy az egészségügybe nem  csak pénzt kellene pumpálni, hanem egy jó adag jó modort is, és aki azt mondja, hogy azért nincs jómodor, mert nincs pénz, az arra a  gusztustalanságra világít rá, hogy már a jó modor is csak pénzért vehető meg. Márpedig valóban így lehet, ugyanis ugyanezek az orvosok a magánklinikákon a fenekét kinyalják a betegnek, aki egészsége érdekében egyszerűen kifizeti a költségeket, és még  hálás is, hogy valaki segített rajta. 

Biztosan vannak tisztességes, rendes orvosok is, akik hivatásból akár a hajléktalanon is segítenek, ha látják, hogy betegen fekszik az úttesten. Az idei mintákból, amit az egészségügyben láttam, kitűnik, hogy ők vannak kevesebben. 

2011. június 2., csütörtök

2010. július 7., szerda

A félreértés



Bár ez a szöveg olvasható más oldalakon is, van olyan fontos, hogy megismételjük.

(Halálos figyelmetlenség, amit egy jel félreértelmezése idéz elô)

Egy katona a piacon találkozik a Halállal, akinek fenyegető mozdulatát véli felfedezni. Gyorsan a király palotájába siet, hogy elkérje tőle legjobb lovát, hogy az éj leple alatt elszökhessen a Halál elől messze, nagyon messze, egészen Szamarkandig. Erre a király palotájába hívatja a Halált, hogy megfedje, amiért megrémítette egyik legjobb szolgáját. A Halál meglepődve válaszol: „De hisz én nem akartam megijeszteni a katonát. Csupán egy önkéntelen mozdulatot tettem, mert meglepődtem, hogy itt látom ezt a katonát, amikor holnap Szamarkandban kell vele találkoznom.” 

Jean Baudrillard: A Halál Szamarkandban

A gondolat-jel  lapjáról

2010. február 14., vasárnap

Mehter

Isztambulban az Aya Sofia (Hagia Szophia) és a Szultanahmed (Kék mecset) közötti téren janicsár dalokból hallgattunk némi válogatást.

Nem egy szinpadon, hanem csak úgy az utcán rendezett megmozdulás volt, nagy tömeggel, mi meg spontán keveredtünk oda. Így a felvétel minősége nem valami profi, viszont jó hangos. 





De íme az  "Estergon Kalesi ", ugyanezek játszák...

azaz magyarul:
ESZTERGOM

Kinyílik Esztergom fölött
a vérpiros virág,
bizsergo" illat hömpölyög
a teto"téren át,
Jézus bíbor seb, fényözön,
dallam és szakadék,
sugárzásába öltözöm,
szívem bicsaklik, ég.

Tu"zláng vagy tu"zpiros szirom,
remény vagy rejtelem,
árnyéka táncol arcomon –
árnyékod, Istenem!
Ki téged áhít, tu"zben áll,
kiontja önmagát –
halálom percét tudja már
a vérpiros virág.

Estergon Kalesit

Esztergom vára, hej, én gyönyörüm
Várkapitány lakja, ó !
Gyötri lelkemet, hej én sólymom, egy titkos vágy
A szivem a kedvesnél, hej, én gyönyörüm,
De a kedves töle távol, ó
Ne folyj, Duna, ne folj ! Hej, én sólymom, ó,
Szomorú vagyok,
A kedvesnek keresésébe-kutatásába
Belepusztulok, ó én szerencsétlen !
(Mándoky Kongur István forditása)

Más:
Kuruc tábori dal : Magyar remekírók :

“ Ez az istentelen német annyi kart tött már Hozza képest hogy mit
sem tött Török sem Tatár. “

Turkcesi:
“Bu imansiz Almanlar o kadar mazarrat yaptilar ki
Onlara kiyasen Turk ve Tatarlar hicbir sey yapmadi”

http://members.virtualtourist.com/m/7d696/6a4ba/

2010. február 9., kedd

A hindu időfelfogás




- A szanszkrit nyelvet említve óhatatlanul eszünkbe juttatta a hindu időfelfogást. Szerintük ugye, éppen egy ciklus végére értünk?
- A hinduk szerint a kali jugában járunk, vagyis a pusztulás idejét éljük. S ez a folyamat megállíthatatlan. Siva most is elpusztít mindent, ami nem meglepő, mert Siva mindig mindent elpusztít. Az egyes ciklusokat jugák alkotják, s amikor az utolsó is véget ér, minden eltűnik. Az általunk ismert világ semmivé lesz, de nem most először. A pusztulásnak hiába próbálnánk ellenállni, mert a miénknél sokkalta nagyobb erők okozzák. A kali juga idején az a legfontosabb, hogy valahogy megőrizzük a „dharmát ", azaz a világ rendjét és a magunk tisztességét. 
Ez a két dolog az indiai elgondolás szerint szorosan összefügg, hiszen részben mi magunk is felelősek vagyunk a világmindenségben bekövetkező változásokért. Ha valamennyien megőrizzük a saját dharmánkat, s elvégezzük azt a feladatot, amiért a világra jöttünk, az univerzum léte folytatódik, s egy napon a világ újjászületik. A kérdés csak az, hogy az elkerülhetetlen pusztulás tudatában is képesek vagyunk-e megőrizni a dharmánkat. 

- Mikor léptünk be a kali juga idejébe? - Krisztus előtt 3200 táján, Krisna halála napján, aki Visnu isten nyolcadik avatárája, megtestesülése volt. De hogy mennyi ideig tart a kali juga? Sohasem sikerült megtudnom, pedig legalább ötven embernek feltettem ezt a kérdést. - Ferdinand Raynaud azt mondaná: „Egy bizonyos ideig"... - Ha a kali juga Krisztus előtt 3200-ban kezdődött, akkor már több mint 5000 éve tart. De hogy még mennyi van hátra belőle? Egyesek szerint ötven év, mások szerint hárommillió. Nagyon nehéz meghatározni egy juga tartamát Minden bizonnyal azért, mert az indiaiakat ez a kérdés nem is nagyon foglalkoztatja. - Még az idő mérésének fogalma is idegen tőlük. - Igen, mert egy ciklikus folyamatot nem szokás mérni . - Mi történik majd a kali juga végén? - Egyre erőteljesebb hanyatlásnak leszünk - illetve vagyunk máris - a tanúi, amely az egész civilizációra rányomja a bélyegét Az indiai szent szövegek, jelesül a Mahábhárata, pontos leírását adják a kali jugának. A társadalmi kötelékek felbomlásának korát éljük. A törvényeket mind többen vitatják, s végül már senki sem tartja be őket. A szövegek "Manu törvényeiről" beszélnek. Ezek a törvények már nagyon régóta az indiai társadalom gerincét képezik. Ha nem tartják tiszteletben őket, kezdetét veszik a polgárháborúk, felbolydul az állam, kitör a belviszály a városokban és a családokban is. A vadállatok elözönlik a városokat. A szövegek nagyon pontosan leírják mindezt. Eszembe jut, mit mondott Jean-Luc Godard, vagy tizenöt évvel ezelőtt: hogy a feketerigók beköltöztek a városokba, a századvég egyik legjelentősebb eseménye volt az ő szemében; a legfélénkebb madár fokozatosan szinte háziállattá változott... Ezt olvashatjuk a Mahábháratában is: „A bűntények fészke lesz a város. A húsevő vadak a főutcákon alszanak... A keselyűk hallgatnak a hívó szóra. Kemény csőrű madarak rikoltozzák: Érett! Megérett!" És így tovább. A világ végéről szóló jóslatok nagyjából mind hasonlítanak egymásra. - Ezeket a jeleket metaforáknak foghatjuk fel? - Korántsem. Egyértelműen tényként említi a szöveg. Arról is szó esik, hogy az emberi faj elkorcsosul: az emberek egyre alacsonyabb növésűek, gyengébb izomzatúak, s már tizenöt évesen megőszülnek... - De ha körülnézünk, ennek épp az ellenkezőjét látjuk Az új generáció tagjai sokkal sudárabbak és egészségesebbek, mint atyáik... - Valóban sok nyolcvan-, kilencvenéves embert láthatunk. Az indiaiak azonban erre azt mondanák, hogy ezek mind a második világháború előtt születtek, s abban az időben nőttek fel, amikor a népességnek több, mint a fele még vidéken élt, természetes táplálékot fogyasztott, nem megmételyezett, vegyszerrel kezelt élelmiszert, és jó levegőt szívott. - És miként ér véget a kali juga?  - A törvénytelenségek, polgárháborúk és az emberi faj elkorcsosulása általános nyomorúságot idéz elő, amit kozmikus csapások is tetéznek, szörnyű nagy esők, piros-sárga, gyilkos gőzfelhők, melyek végtelen mocsárrá változtatják a földet. - Richard Fleischer filmje, a Zöld nap, mintha éppen erről a végső nyomorúságról szólna.  - Igen, szívet tépő látomás az ő filmje... A kali juga rettenetes időszak. És semmit sem tehetünk ellene. Nincs is értelme a borzalmakkal szembeszállni. Ebben a drámai időszakban csakis azon kell iparkodnunk, hogy bármilyen nehéz, még ha egyre nehezebb is, megóvjuk a dharmánkat. - De mi értelme megóvni a dharmánkat, ha hamarosan úgyis mindennek vége? - Mert ciklikus időben élünk, tehát bizonyos értékek, a világrend némely eleme sosem vész el végleg. Ha már csak szürke sár borítja bolygónkat, amint a szent szövegek írják, Visnu elismeri vereségét, Siva győzött, a világ elpusztul. Indiában két nagy istenség létezik, Visnu és Siva, valamint a nagy teremtő, Brahmá, akit a harmadik istenségként emlegetnek. Valójában Brahmá nem játszik túl nagy szerepet. Csupán két-három templomot emeltek neki Indiában. Visnu és Siva pedig örökösen verseng egymással: egyikük a világ megtartásán fáradozik, a másik az elpusztításán. A Mahábhárata egy nagy visnuista hősköltemény; melyet Krisnának, Visnu egyik földi megtestesülésének dicsőségére írtak. A nehéz időkben Visnu leszáll a földre, hogy megvívjon Sivával, és néhány évvel késleltesse a végső összeomlást. Az indiai szobrászatban Sivát gyakran négy karral ábrázolják. A fent található két keze azonos magasságban van; jobb kezében kis dobot tart, annak jeléül, hogy a világot dobpergés ritmusára és hangjára teremtették. Másik kezében tüzet tart, ami viszont arra emlékeztet, hogy minden, ami teremtetett, el is pusztul egyszer. Siva harmadik karja Buddha egyik mozdulatát jeleníti meg, a híres abhajá-t, ami azt jelenti: „ne félj!" A félelem káprázat csupán, valami, ami nem létezik. Mivel minden teremtett dolognak el kell pusztulnia egyszer, mire való az aggódás? A negyedik kéz ujja az isten lába felé mutat. Siva fél lábon áll, s teljes súlyával egy démonra nehezedik. Mintha azt mondaná: Ne féljetek, hiszen látjátok, szellemem erejével egyik lábamat máris elemeltem a földről. Az egyik legrejtélyesebb s leggazdagabb jelentésű ábrázolás ez az indiai képzőművészetben, amely pedig nem szűkölködik az efféle megjelenítésekben. Siva mindent elpusztít, de a remény nem vész el. Ezt egyébként ő maga is jelzi. Fölemelt lábairól a kezdetekre utaló dobra esik a pillantásunk: egy nap minden elölről kezdődik. A szobor a körforgást mutatja. Mindannyiunknak megvan a magunk kis kali jugája, személyre szabott apokalipszis élménye. S a közeli vég furcsamód még vonzó is. Ha egy ősidők óta ismert valamiről van szó, nyilvánvalóan belénk ivódott, s ha a körülmények úgy hozzák, a felszínre tör, félelmünk és bűnösségünk tanúbizonyságaként Az indiaiak is ismerték a vég rémlátomását, amely lidércnyomásként nehezedik az emberre. És a maguk módján reagáltak rá. - És mit tesz Visnu eközben? - Szendereg. Hosszú-hosszú ideig alszik, a határtalan óceánon lebegve. S míg alszik, álmodik, nehogy elfelejtse az eltűnt világ szépségeit. Éppen azért kell minden áron megőriznünk a dharmánkat, hogy Visnu emlékezetét ébren tartsuk. Hogy segítsük az isten álmát. Amikor egy-egy ciklus végén minden érték, minden szépség megsemmisül, a világot az a veszély fenyegeti, hogy nem épülhet fel soha többé. Ha azonban valamiféle egyensúly teremtődik a pusztító és a fenntartó erők között, mely utóbbiaknak a nagy fenntartók, Visnu és mi magunk vagyunk a forrásai, akkor nem veszett el minden remény. Kezdetét veheti egy újabb ciklus... - Az álom tehát az emlékezést szolgálja. -A nem feledést, a feledés elleni harcot. Az álom éberen őrködik, amíg a szellem alszik. Ki határozza meg, mikor teremtődik újjá a világ? Senki sem mondja meg. Azt hiszem, egyetlen szöveg sem tesz említést róla. Az indiai gondolkodás irtózik tőle, hogy formába, szavakba öntse azt, ami a formán innen van, s a formátlannal áll szoros összefüggésben. Tat tvam aszi, mondják a végső valóságról: "Te vagy az" - Ez a Bhagavad-gítá legfőbb üzenete is... - A Bhagavad-gítá rendkívül sűrű, tömény szöveg, amelyből nem lehet kiemelni a „lényeget". Le kellene szoknunk róla, hogy megpróbáljuk a nagy gondolatokat vagy bármelyik híres szöveget néhány mondatban összefoglalni. Bizonyos értelemben a gítá minden őt megelőző szöveg összefoglalása és továbbgondolása. Komplex szöveg. Még a buddhizmus nyomai is felfedezhetők benne. Nem merném itt most valami rövid összefoglalását adni. Nem is lennék képes rá.Ami a hinduista dharmát illeti (mert a buddhizmusban mást jelent ez a szó), senki sem tudja, ki hozta létre. Egyszerűen van. Létezik és kész. Sokan, köztük például Jorge Luis Borges is, csodálkoznak ezen a megmagyarázhatatlan kötelezettségen, egyfajta parancsolaton. De szeretném ismételten leszögezni, hogy az indiai (vagy a kínai, a maja) gondolkodás a mi nyugat-európai fogalmainkkal nem közelíthető meg. Nem a mi gondolkodásmódunk az egyedül üdvözítő. Nyugaton mindenütt létezik egyfajta intellektuális rasszizmus, amitől feltétlenül óvakodnunk kell.A hindu idő nem szorítható be az általunk elképzelt idő keretei közé. Az ő időfelfogásuk szétfeszít minden emberi számítgatást. E gondolkodás keretei közt elképzelhető, hogy egy civilizáció néhány pillanat alatt semmivé váljék, majd újraépüljön. Néhány pillanat vagy néhány milliárd év alatt: mi a különbség a világmindenség kihunyt tekintete előtt? A semmi az időtlenség. Brahmá, a teremtő, egyetlen pillanat alatt hozza létre művét Siva hosszabb, tekervényesebb utat jár be, amíg mindent elpusztít. De végül minden ugyanoda vezet. A különbség csupán a mi érzékelésünkben, szemléletünkben, viszonyulásunkban rejlik. - René Guénon szerint a megnyilvánulások egyes fajtái az időben bomlanak ki, más fajtái egyéb létformákban. - Igen, talán azokban a párhuzamos univerzumokban, melyekről manapság a tudósok beszélnek. De hadd végezzek most már Visnuval - micsoda arcátlanság! Hiszen ővele, hivatalos védelmezőnkkel, sohasem végezhetünk. Egy bizonyos „idő" után, hirtelen, általunk ismeretlen okból, Brahmá, a legfőbb teremtő, előbújik Visnu gyomrából, s egy lótuszlevélre ülve egy szempillantás alatt újrateremti azt a világot, amelyről Visnu álmodott. Minden újra mozgásba lendül. Ezután Brahmá ismét aludni tér Visnu gyomrába, s várja, hogy a körforgásban megint rákerüljön a sor. A teremtés ott rejtőzik az álomban. -Krisna volt ez idáig Visnu utolsó megtestesülése. Mielőtt világunk véget érne, számíthatunk-e újabb avatárá-ra? - Igen, még azt is tudjuk, hogy az illetőnek lófeje lesz. Eddig nyolc megtestesülése, avatárá-ja ismeretes a megtartó istennek; a szanszkrit avatára szó annyit tesz: „átkelés, leszállás, megjelenés". De talán másutt, egy másik lakott világban jelenik majd meg, mivel a hindu világmindenség nemcsak időben, hanem térben is sokkal tágasabb, mint a miénk. Ennek az univerzumnak a fővárosa egyébként nem a földön van; az űrben lebeg ez a város, s a neve Amarávatí. Itt áll az istenek királyának, Indrának a palotája. A város sosem marad egy helyben, egyre csak úszik a végtelen űrben. Amint a Mahábháratában olvashatjuk, itt találkozik Ardzsuna Indrával, egy olyan harci szekéren, amely a leginkább egy rakétához hasonlít: valami „felfelé hajtó erőről" „gőzről és láthatatlan lovakról" van itt szó. Azt hiszem, az első űrutazás leírásával van dolgunk, amely az Illését is megelőzi. - Mi célt szolgálnak az avatárá-k? - Visnu dolga, hogy fenntartsa a világ rendjét. Időnként, amikor nagyon rosszra fordulnak idelent a dolgok, „leszáll" s alakot ölt, nem feltétlenül emberi, de mindenképp földi alakot. Visnu avatáráinak sora kissé gyermekded és tökéletlen megfelelője annak, amit mi a fajok fejlődésének nevezünk.Először egy hal, vagyis víziállat alakjában száll alá. Második megtestesülése egy teknősbéka, vagyis egy kétéltű, amely a vízben és a földön egyaránt megél. Harmadszorra egy vaddisznó alakját ölti magára, amely már kifejezetten szárazföldi emlős. Negyedik avatárája egy oroszlánfejű ember: ez az ember első, még hibrid formájú megjelenése. Valami homályos megsejtése ez az ember állati eredetének, de legalábbis a közös tengeri ősnek. Visnu ötödik megtestesülése az első, amely már kizárólagosan ember, de alacsony termetű és kissé púpos. Ha mindenképp analógiát akarunk keresni, hát ez a mi cro-magnoni emberünk. Ezután következik a rendkívüli erővel megáldott aszkéta, Parasuráma, akinek szavai varázserővel bírnak; ő a „szekercés ember". Az erdőben lakik. Favágó. A két utolsó avatára Ráma és Krisna, a két nagy eposz, a Rámájana és a Mahábhárata hősei. - Ki lesz a kilencedik avatára? - Állítólag nem száll alá egyhamar, mert világunk jóvátehetetlenül elromlott. A kali juga annyira tért hódított, hogy nem is álmodhatunk többé megmenekülésről. De azért - hangzik mindjárt az ellenvetés is - egyszer eljön, hiszen Visnu, bár tudomásul veszi Siva romboló munkáját, kénytelen még egyszer utoljára fölvenni vele a harcot Ez a dharmája. Erről a kilencedik avatáráról csak annyit tudunk, hogy egy lófejű ember lesz. Miért lófejű? Az állatiasságba való visszatérés jeleként? Nem tudjuk. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy valaha régen a hinduizmus próbálkozott azzal, hogy Buddhát tegye meg Visnu kilencedik megtestesülésévé. Az álmok megvalósításának nagy kísérlete volt ez. Szerencsére azonban a Buddha elég soká élt ahhoz, hogy világosan kifejtse tanait és biztosítsa magát személyének istenítése ellen (mert érezte a veszélyét). Krisztusnak nem adatott meg ez a lehetőség, hiszen mindössze két évig, de legfeljebb két és fél évig prédikált. - „Ha találkoztok a Buddhával öljétek meg", intik a zen mesterek tanítványaikat. - Igen, pontosan ezt mondják. Öljétek meg azt, aki a Buddhának mondja magát. Öljétek meg az önjelölt isteneket. Találjátok meg magatok a helyes utat. Ezt az alapállást csodálatos mód sikerült megőrizni a buddhizmus egész története során, s ennek köszönhetően tudtak ellenállni a buddhisták a bálványozás, istenítés kísértésének, aminek különösen Asóka idején, az időszámításunk utáni 3. században volt nagy jelentősége, amikor is a hinduizmus válságba került: egy időre a buddhizmus lett India államvallása. - Ha a buddhisták ellenállták is a kísértésnek, hogy a Buddhától istent faragjanak, sokan vannak, akik várják az utolsó földi budddha eljövetelét, aki a Maitréja Buddha lesz, vagyis a „Szeretetteljes", az univerzális szeretet megtestesülése. Egy olyan buddha, amely az emberi történelembe ágyazódik, mindig csak az utolsó előtti lehet.  Idézet a Beszélgetések az idők végezetéről c. könyvből (Jean-Claude Carriére)
Szerzők: Jean-Claude Carriére - Jean Delumeau - Umberto Eco - Stephen Jay Gould