A modellalkotáshoz többnyire sablonokat, modulokat használunk, amelyeket neveltetésünk, tapasztalataink során nyerünk. Talán lustaságból, vagy egyszerű figyelmetlenségből kritika nélkül alkalmazzuk ezeket, még akkor is, ha a körülmények megváltoztak. Talán azért, mert úgy véljük, nem éri meg az az energiabefektetés, amit az önálló gondolkodás, és problémamegoldás a megváltozott szituációban megkövetel. Máskor nem találunk fogódzót, és úgy hisszük, ilyen nem is létezik.
Annak tudatában kell élnünk, hogy mi viszont létezünk, és minden pillanatban döntési helyzetben lehetünk.
Van legalább egy bizonyos tényállás, amelyből ki lehet és kell indulni. Richard Rorty álláspontja:"azt hiszem, pontosan a >>tényállás<< gondolata az, ami nélkül sokkal jobban állnánk" - szerintem téves. Igazságérzetünk, bármiből táplálkozzék is, önzőségből, vagy önzetlenségből, valahogy megköveteli a szilárd alapokat, és a logikus független gondolkodást, különben önbecsapás.
Létezik egy minimum, egy úgynevezett "alapértelmezett pozíció" amit már tényállásnak nevezhetünk. Ez valami erkölcsi alapállás, amelyik szigorúságával, megingathatatlanságával biztonságérzetet kell hogy adjon, bármennyire is érthetetlen káosz néha a környezetünk.
Sajnos sok esetben kegyetlen mazochizmus kell ahhoz, hogy bízzunk a saját gondolatainkban, és megmaradjunk az általunk helyesnek vélt világnézet, ha úgy tetszik "tényállás" mellett, ráadásul úgy, hogy figyelembe vesszük másokéit.
A társadalmak egyre jobbá válnak, a kegyetlenkedések, népirtások elszigetelődnek,
Ezzel sokan vitatkoznának. Kínában egy évezreddel ezelőtt 500 alabárdos tíz napig fejezte le a fogságba került ellenséget megállás nélkül váltásban. Tízezrek vesztek oda. Ma már ehhez elég egy kisebb atombomba is).
- nagy átlagban növekszik az egyén szabadsága, miközben az egyén még mindig bunkót ragadna, hogy azzal szerezzen érvényt igazának szomszédjával, kollégájával szemben. És akkor még nem elég a másoktól elszenvedett méltánytalanság, a saját démonainkkal is szembe kell néznünk.Törvényeket alkotunk, demokratikus államformákat építgetünk, de képtelenek vagyunk megbirkózni a hétköznapok szintjén jelenlevő egyszerű emberi gonoszsággal, és rosszindulattal. Az okosság, értelmesség evolúciós előny. A tisztesség nem. Talán hosszú nagyon hosszú távon, évszázadok múlva, amikor olyan emberi közösségekben élünk, ahol folyamatos, állandóan jelen levő alapszintű követelmény egymás megbecsülése. Ehhez viszont ezt a közösséget létre kell hoznunk. Hatnunk kell a világra, szimbiózisban élünk vele.
Persze kit érdekel mi lesz ötvenezer, vagy százezer év múlva? Bolygónkat már ötven év alatt is képesek vagyunk tönkretenni. Magam nem vagyok vallásos, semmilyen értelemben sem - ennyire nem vagyok hajlandó leegyszerűsíteni a dolgokat. A vallások által preferált erkölcsi értékeket viszont "kívülállóként" is becsülöm.
A képen Rama majom seregek segítségével legyőzi az ősgonoszt, a démonkirály Rávánát.
Képesek leszünk rá valaha?
A "jó", a "rossz", az "igazság" nem definíció kérdése. Az általunk átélt "valóságra" hagymahéjként rakódnak vélt vagy valós igazságok, érdekek és nézőpontok. Az erkölcsi hozzáállásunk (lelkiismeretünk) alapján tudjuk valamilyen esemény morális valóságértékét megítélni. Lelkiismeretünk a saját tulajdonunk, autonóm. Senki nem kötelezhet engem morálisan, ha én nem tartom magam morálisan elkötelezettnek. Egy cselekedet morális értéke kizárólag az azt megelőző lelkiismerettől függ.
Az ember hajlik a rosszra. Az okosságnak, amivel megindokoljuk, hogy miért nem cselekedtünk lelkiismeretünk szerint, rendkívül kifinomult formáival rendelkezünk.
Arisztotelész az "okosságnak" nem a saját előnyünkre irányuló agyafúrtságot tekinti, hiszen ez minden "elmés" csibészre jellemző, hanem azt a morális értelemben vett jóhoz igazodó képességet, amely lehetővé teszi, hogy a jót éppen a
helyzetnek megfelelően konkretizáljuk. (lásd.: Nikomakhoszi etika)
A lelkiismeret lenne a norma morálisan helyes cselekedetek végrehajtásához? De honnan származik ez a norma?
Létezik ember aki nem rendelkezik lelkiismerettel? Vagy felülírhatja -e bármi, önzés, érdek, magasabb "erkölcsi "megfontolás?
Egyfelől úgy gondolom, az erkölcsöket nem "kívülről" kaptuk, hanem evolúciós eredmény, a társas együttélés szabályai alakították, másrészről a lelkiismeret hiánya meglévő valóság.
A lelkiismeret nem egy masszív "lelki" képződmény, amelyik bennünk lakozik, és vigyázza cselekedeteinket, hanem a cselekvés során az a kontroll, amivel szándékainkat, illetve azok várható következményeit összeegyeztetők elveinkkel. A vizsgálati módszer, és az alkalmazott elvek összessége az, amelyik a cselekvést lelkiismeretessé, erkölcsileg helyessé teszi. Ilyenformán nem a lelkiismeretünket kell vizsgálnunk, mint valamiféle képződményt, hanem magát a tettünket, és annak következményeit. A vallásos lelkiismeret vizsgálatnak ennek megfelelően sok értelme nincs is, éppen azért, mert azt vizsgálnánk, hogy vizsgálunk. Mielőtt ismételten a jó és a rossz örök filozófiai problémájába botlunk, (kinek mi az, és mennyire relatív) szeretném leszögezni, hogy saját meggyőződésem szerint nagyon kevés posztulátum elegendő annak eldöntéséhez, hogy egy adott cselekedet morálisan helyes-e.
Egyfelől úgy gondolom, az erkölcsöket nem "kívülről" kaptuk, hanem evolúciós eredmény, a társas együttélés szabályai alakították, másrészről a lelkiismeret hiánya meglévő valóság.
A lelkiismeret nem egy masszív "lelki" képződmény, amelyik bennünk lakozik, és vigyázza cselekedeteinket, hanem a cselekvés során az a kontroll, amivel szándékainkat, illetve azok várható következményeit összeegyeztetők elveinkkel. A vizsgálati módszer, és az alkalmazott elvek összessége az, amelyik a cselekvést lelkiismeretessé, erkölcsileg helyessé teszi. Ilyenformán nem a lelkiismeretünket kell vizsgálnunk, mint valamiféle képződményt, hanem magát a tettünket, és annak következményeit. A vallásos lelkiismeret vizsgálatnak ennek megfelelően sok értelme nincs is, éppen azért, mert azt vizsgálnánk, hogy vizsgálunk. Mielőtt ismételten a jó és a rossz örök filozófiai problémájába botlunk, (kinek mi az, és mennyire relatív) szeretném leszögezni, hogy saját meggyőződésem szerint nagyon kevés posztulátum elegendő annak eldöntéséhez, hogy egy adott cselekedet morálisan helyes-e.
Alapvető kérdés az is, hogy a morális normák milyen "tárházával" rendelkezünk. Itt nem a különböző kultúrák eltérő morális követelményeire gondolok, hanem egy kultúrán belül a morális összetevők értékrendjére. Ha ölni lehet bizonyos "magasabbrendű" erkölcsi elvek alapján, akkor mindent lehet, akkor az egész erkölcsi vizsgálódásnak nincs, és nem is lehet semmi értelme. De ne menjünk ilyen messzire. Hazudni sem lehet épp ilyen megfontolásból.
A lelkiismeret tehát egy vizsgálat, összevetés morális énünk követelményeivel. Ahol ez a vizsgálat elmarad, vagy fel sem merül a kontroll szükségessége, ott beszélünk lelkiismeretlenségről.
Ahol a vizsgálati módszer helytelen, vagy felülírható úgynevezett "magasabb érdekek", "magasabbrendű erkölcsiség" indokaival, (pl. a cél szentesíti az eszközt), ott hazugságról beszélünk, mégpedig abból a fajtából, amely az erkölcsiség álarca mögé bújik Vagy nézzük a bosszút. Itt a más bűne szentesíti a miénket.
Ahol a vizsgálati módszer helytelen, vagy felülírható úgynevezett "magasabb érdekek", "magasabbrendű erkölcsiség" indokaival, (pl. a cél szentesíti az eszközt), ott hazugságról beszélünk, mégpedig abból a fajtából, amely az erkölcsiség álarca mögé bújik Vagy nézzük a bosszút. Itt a más bűne szentesíti a miénket.
Milyen a helytelen vizsgálati módszer? Például ha személyes érdekeim szempontjai vezérelnek, azt tartom a "legfőbb jónak" és ahhoz igazítom elvárásaimat egy cselekedet megítélésénél, nem pedig azokat a morális szempontokat, amelyeket "úgy általában" helyesnek, igazságosnak, becsületesnek tartok.
A gyávaság - akár másokkal, akár magunkkal szemben - ezt a vizsgálatot (cselekedeteinket, azok következményeinek összevetését az általunk helyesnek tartott morális normákkal) képes megakadályozni, illetve utólagos magyarázatokkal meghamisítani. Ha ezt nem hagyjuk, önértékelésünk igazabbá válik, személyiségünk rangját emelhetjük. Egyéniségünk csak a hasznát láthatja.
A szenvedélyeink, sértettség, bosszúvágy, harag egy pillanat alatt kiolthat mindenféle vizsgálatot, ami a morális normák összevetésére irányul. Lelkiismeretünk tehát meglehetősen sok veszélynek van kitéve.
Olyan nincs, hogy az erkölcsi normáinkat azért tartjuk "igaznak" mert úgy érezzük hogy "igaz". Az igaz dolgokat - és ez természetes emberi igény - észbeli módszerekkel kell igazolnunk: minden lelkiismereti meggyőződésemben igazságigényt támasztok, amiről úgy vélem, hogy éssszerű érveléssel érvényesíthető.
Meg vagyok arról győződve, hogy amit lelkiismeretem diktál, az önmagában is helyes, és ezt másnak is el kell ismernie. Másfelől tudom azt, hogy ez a lelkiismereti meggyőződés csak az én szubjektív meggyőződésem.
Meg vagyok arról győződve, hogy amit lelkiismeretem diktál, az önmagában is helyes, és ezt másnak is el kell ismernie. Másfelől tudom azt, hogy ez a lelkiismereti meggyőződés csak az én szubjektív meggyőződésem.
Vagyis a lelkiismeret problémája abban áll, hogy tudom, hogy a sajátom, és mindenki másnak az erősen szubjektív sajátja, másfelől szeretném ha más az én értékrendemet, lelkiismereti meggyőződésemet elismerné.
Ezért nem lehet közömbös számunkra mások lelkiismereti meggyőződése. Ha másé egybeesik az enyémmel, azt megerősítésnek, igazolásnak vélem. Ha ellentmond az én meggyőződésemnek, az megrendíthet meggyőződésemben.
A lelkiismeret dialektikája párbeszédet követel meg másokkal, hiszen ennek során formálódik ki a saját lelkiismeretem is, bizonyossá teszi, és felülvizsgálja a saját meggyőződésemet. Ez a diskurzus tehát valamiféle közösen elismert erkölcsi szabályrendszer felállítására (normativitásra) irányul.
Az egyén lelkiismerete kihat a környezetére, végső soron a társadalom lelkiismeretét alkotja.
Erkölcseink a jog alapjait rakják le. Az általunk létrehozott jogtól pedig nem kevesebbet várunk el, mint biztonságérzetet a társadalomban, és lehetőségeink maximalizálását, egyéniségünk szabad kiteljesedését.
A közösen elismert erkölcsi normarendszer minimális mértéke nélkül nem élhető emberi módon a házasság, és a család. A társadalmi képződmények, mint vállalkozás, iskola, kórház, politikai pártok, civilszféra csak akkor működhetnek humánusan, ha tagjai nem süllyednek egy bizonyos erkölcsi szint alá.Ez érvényes az államra is, ahogyan azt az időről időre fellángoló alapértékekről szóló viták is jelzik.
A jól működő társadalmat konszenzusban született lelkiismereti normák tartják össze, amelyek a "jó" mindenki által elfogadott, vagy méltányolt eszméin alapulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése