2010. február 5., péntek

Lelkiismeret

Angkori oszlopdísz (XII.sz.).  Az oszlop oldalain a négykarú Visnu megsokszorozódását ábrázolták. Minden oldalon 255  Visnu ábrázolás. Az alig egy méter magas oszlopon összesen  1020 van belőlük.


A modellalkotáshoz többnyire sablonokat, modulokat használunk, amelyeket neveltetésünk, tapasztalataink során nyerünk. Talán lustaságból, vagy egyszerű figyelmetlenségből kritika nélkül alkalmazzuk ezeket, még akkor is, ha a körülmények megváltoztak. Talán azért, mert úgy véljük, nem éri meg az az energiabefektetés, amit az önálló gondolkodás, és problémamegoldás a megváltozott szituációban megkövetel. Máskor nem találunk fogódzót, és úgy hisszük, ilyen nem is létezik.
Annak tudatában kell élnünk, hogy mi viszont létezünk, és minden pillanatban döntési helyzetben lehetünk.
Van legalább egy bizonyos tényállás, amelyből ki lehet és kell indulni. Richard Rorty álláspontja:"azt hiszem, pontosan a >>tényállás<< gondolata az, ami nélkül sokkal jobban állnánk" - szerintem téves.  Igazságérzetünk, bármiből táplálkozzék is, önzőségből, vagy önzetlenségből, valahogy megköveteli a szilárd alapokat, és a logikus független gondolkodást, különben önbecsapás.
Létezik egy minimum, egy úgynevezett "alapértelmezett pozíció"  amit már tényállásnak nevezhetünk. Ez valami erkölcsi alapállás, amelyik szigorúságával, megingathatatlanságával biztonságérzetet kell hogy adjon, bármennyire is érthetetlen káosz néha a környezetünk.
Sajnos sok esetben kegyetlen mazochizmus kell ahhoz, hogy bízzunk a saját gondolatainkban, és megmaradjunk az általunk helyesnek vélt világnézet, ha úgy tetszik "tényállás" mellett, ráadásul úgy, hogy figyelembe vesszük másokéit.
A társadalmak egyre jobbá válnak, a kegyetlenkedések, népirtások elszigetelődnek,
Ezzel sokan vitatkoznának. Kínában egy évezreddel ezelőtt 500 alabárdos tíz napig fejezte le a fogságba került ellenséget megállás nélkül váltásban. Tízezrek vesztek oda. Ma már ehhez elég egy kisebb atombomba is).
- nagy átlagban növekszik az egyén szabadsága, miközben az egyén  még mindig bunkót ragadna, hogy azzal szerezzen érvényt igazának szomszédjával, kollégájával szemben. És akkor még nem elég a másoktól elszenvedett méltánytalanság, a saját démonainkkal is szembe kell néznünk.
Törvényeket alkotunk, demokratikus államformákat építgetünk, de képtelenek vagyunk megbirkózni a hétköznapok szintjén jelenlevő egyszerű emberi gonoszsággal, és rosszindulattal. Az okosság, értelmesség evolúciós előny. A tisztesség nem. Talán hosszú nagyon hosszú távon, évszázadok múlva, amikor olyan emberi közösségekben élünk, ahol folyamatos, állandóan jelen levő alapszintű követelmény egymás megbecsülése. Ehhez viszont ezt a közösséget létre kell hoznunk. Hatnunk kell a világra, szimbiózisban élünk vele.
Persze kit érdekel mi lesz ötvenezer, vagy százezer év múlva? Bolygónkat már ötven év alatt is képesek vagyunk tönkretenni. Magam nem vagyok vallásos, semmilyen értelemben sem - ennyire nem vagyok hajlandó leegyszerűsíteni a dolgokat. A vallások által preferált erkölcsi értékeket viszont "kívülállóként" is becsülöm.

A képen Rama  majom seregek segítségével legyőzi az ősgonoszt, a démonkirály Rávánát.
Képesek leszünk rá valaha?  


 A "jó", a "rossz", az "igazság" nem definíció kérdése. Az általunk átélt "valóságra" hagymahéjként rakódnak vélt vagy valós igazságok, érdekek és nézőpontok. Az erkölcsi hozzáállásunk (lelkiismeretünk) alapján tudjuk valamilyen esemény  morális valóságértékét megítélni. Lelkiismeretünk a saját tulajdonunk,  autonóm. Senki nem kötelezhet engem morálisan, ha én nem tartom magam morálisan elkötelezettnek.  Egy cselekedet morális értéke kizárólag az azt megelőző lelkiismerettől függ.

Az ember hajlik a rosszra. Az okosságnak, amivel megindokoljuk, hogy miért nem cselekedtünk lelkiismeretünk szerint, rendkívül kifinomult formáival rendelkezünk. 


Arisztotelész az "okosságnak" nem a saját előnyünkre irányuló agyafúrtságot tekinti, hiszen ez minden "elmés" csibészre jellemző, hanem azt a morális értelemben vett jóhoz igazodó képességet, amely lehetővé teszi, hogy a jót éppen a 
helyzetnek megfelelően konkretizáljuk. (lásd.: Nikomakhoszi etika)     

A lelkiismeret lenne a norma  morálisan helyes cselekedetek végrehajtásához? De honnan származik ez a norma?

Létezik ember aki nem rendelkezik lelkiismerettel? Vagy felülírhatja -e bármi, önzés, érdek, magasabb "erkölcsi "megfontolás?
Egyfelől úgy gondolom, az erkölcsöket nem "kívülről" kaptuk, hanem evolúciós eredmény, a társas együttélés szabályai alakították, másrészről a lelkiismeret hiánya meglévő valóság.
A lelkiismeret nem egy masszív "lelki" képződmény, amelyik bennünk lakozik, és vigyázza cselekedeteinket, hanem a cselekvés során az a kontroll, amivel szándékainkat, illetve azok várható következményeit  összeegyeztetők  elveinkkel.  A vizsgálati módszer, és az alkalmazott elvek összessége az, amelyik a cselekvést lelkiismeretessé, erkölcsileg helyessé teszi. Ilyenformán nem a lelkiismeretünket kell vizsgálnunk, mint valamiféle képződményt, hanem magát a tettünket, és annak következményeit. A vallásos lelkiismeret vizsgálatnak ennek megfelelően sok értelme nincs is, éppen azért, mert azt vizsgálnánk, hogy vizsgálunk.  Mielőtt ismételten a jó és a rossz örök filozófiai problémájába botlunk, (kinek mi az, és mennyire relatív) szeretném leszögezni, hogy saját meggyőződésem szerint nagyon kevés posztulátum elegendő annak eldöntéséhez, hogy egy adott cselekedet morálisan helyes-e.

Alapvető kérdés az is, hogy  a morális normák milyen "tárházával" rendelkezünk.  Itt nem a különböző kultúrák eltérő morális követelményeire gondolok, hanem egy kultúrán belül a morális összetevők értékrendjére. Ha ölni lehet bizonyos "magasabbrendű" erkölcsi elvek alapján, akkor  mindent lehet, akkor az egész erkölcsi vizsgálódásnak nincs, és nem is lehet semmi értelme. De ne menjünk ilyen messzire. Hazudni sem lehet épp ilyen megfontolásból.
A lelkiismeret tehát egy vizsgálat, összevetés morális énünk követelményeivel. Ahol ez a vizsgálat elmarad, vagy fel sem merül a kontroll szükségessége, ott beszélünk lelkiismeretlenségről.
Ahol a vizsgálati módszer helytelen, vagy felülírható úgynevezett "magasabb érdekek", "magasabbrendű erkölcsiség" indokaival, (pl. a cél szentesíti az eszközt), ott hazugságról beszélünk, mégpedig abból a fajtából, amely az erkölcsiség álarca mögé bújik Vagy nézzük a bosszút. Itt a más bűne szentesíti a miénket.
Milyen a helytelen vizsgálati módszer? Például ha személyes érdekeim szempontjai vezérelnek, azt tartom a "legfőbb jónak" és ahhoz igazítom elvárásaimat egy cselekedet megítélésénél, nem pedig azokat a morális szempontokat, amelyeket "úgy általában" helyesnek, igazságosnak, becsületesnek tartok. 
A gyávaság - akár másokkal, akár magunkkal szemben - ezt a vizsgálatot (cselekedeteinket, azok következményeinek összevetését az általunk helyesnek tartott morális normákkal)  képes  megakadályozni, illetve utólagos magyarázatokkal meghamisítani. Ha ezt nem hagyjuk, önértékelésünk igazabbá válik, személyiségünk rangját emelhetjük. Egyéniségünk csak a hasznát láthatja. 
A szenvedélyeink, sértettség, bosszúvágy, harag egy pillanat alatt kiolthat mindenféle vizsgálatot, ami a morális normák  összevetésére irányul. Lelkiismeretünk tehát meglehetősen sok veszélynek van kitéve.
Olyan nincs, hogy az erkölcsi normáinkat azért tartjuk "igaznak" mert úgy érezzük hogy "igaz". Az igaz dolgokat - és ez természetes emberi igény - észbeli módszerekkel kell igazolnunk: minden lelkiismereti meggyőződésemben igazságigényt támasztok, amiről úgy vélem, hogy éssszerű érveléssel érvényesíthető.
Meg vagyok arról győződve, hogy amit lelkiismeretem diktál, az önmagában is helyes, és ezt másnak is el kell ismernie.   Másfelől tudom azt, hogy ez a lelkiismereti meggyőződés csak az én szubjektív meggyőződésem.

Vagyis a lelkiismeret problémája abban áll, hogy tudom, hogy a sajátom, és mindenki másnak az erősen szubjektív sajátja, másfelől szeretném ha más az én értékrendemet, lelkiismereti meggyőződésemet elismerné.
Ezért nem lehet közömbös számunkra mások lelkiismereti meggyőződése. Ha másé egybeesik az enyémmel, azt  megerősítésnek, igazolásnak vélem. Ha ellentmond az én meggyőződésemnek, az megrendíthet meggyőződésemben.

A lelkiismeret dialektikája párbeszédet követel meg másokkal, hiszen ennek során formálódik ki a saját lelkiismeretem is, bizonyossá teszi, és felülvizsgálja a saját meggyőződésemet. Ez a diskurzus tehát valamiféle közösen elismert erkölcsi szabályrendszer felállítására (normativitásra) irányul.
Az egyén lelkiismerete kihat a környezetére, végső soron a társadalom lelkiismeretét alkotja.
Erkölcseink  a jog alapjait rakják le. Az általunk létrehozott jogtól pedig nem kevesebbet várunk el, mint biztonságérzetet a társadalomban,  és  lehetőségeink maximalizálását, egyéniségünk szabad kiteljesedését.

A közösen elismert erkölcsi normarendszer minimális mértéke nélkül nem élhető emberi módon a házasság, és a család. A társadalmi képződmények, mint vállalkozás, iskola, kórház, politikai pártok, civilszféra csak akkor működhetnek humánusan, ha tagjai nem süllyednek egy bizonyos erkölcsi szint alá.Ez érvényes az államra is, ahogyan azt az időről időre fellángoló alapértékekről szóló viták is jelzik.  
A jól működő társadalmat konszenzusban született lelkiismereti normák tartják össze, amelyek a "jó" mindenki által elfogadott, vagy méltányolt eszméin  alapulnak. 

Egyszer a bölcsesség hét "vezérének" kiruccanni támadt kedve, s Delphoiban az Apollón-templom közelében beszéltek meg találkát. Ahogy megérkeztek, a legidősebb pap nagy tisztelettel fogadta őket, és megkérte,  vésne mindegyikük egy elmés mondást a templom falába.
Elsőként a spártai Khilón fogadta a felkérést, létrát hozatott magának, és pontosan a bejárat fölött a homlokzatra írta híres mondását: "Ismerd meg tenmagad!" . A többiek szép sorjában követték példáját. Kleobulosz a templomkapu jobb oldalára véste fel híressé vált mondatát: ,,Tarts mértéket!", míg Periandrosz a bal oldalára: ,,A legszebb dolog a világon a nyugalom." Szolón a szerénység jegyében az előcsarnok egyik félhomályos sarkát választotta, és azt írta: ,,Ha megtanultál engedelmeskedni, akkor tudni fogsz uralkodni." Thalész a templom külső falán hagyta jelenléte tanúbizonyságát, méghozzá úgy, hogy a Szent Út felőI érkezó zarándokok, mihelyt befordulnak a khiosziak oltára mellett, nyomban maguk elótt láthassák a következót: ,,Emlékezz meg barátaidról!" A különc Pittakosz most sem tagadta meg magát: Püthia három!ábű széke elé térdepelt, és a padlóra ezt az érthetetlen mondatot véste: ,Fizesd vissza a betétet!" Priénéi Biasz utolsónak maradt, s minden jelenlévó nagy csodálkozására azt kezdte mondogatni, hogy valójában ez ma neki nemigen megy, hogy szóval... fogalma sincs, mit írjon a falra. Erre fel a többiek közrefogták, és mindegyik megpróbálta rábírni valami hatásos mondatra; csakhogy a kollégák biztatása ellenére Biasz hajlíthatatlan maradt. Minél inkább mondogatták emezek, hogy írjon valamit, ő annál inkább szabódott, mondván, "barátaim, figyelmezzetek rám, mindannyiunknak jobb lesz, ha én nem írok semmit. " De igen, de nem, de igen, de nem, addig győzködték, amíg a szegény bölcs nem tudta kikerülni hogy írjon valamit. Fogott egy vésőt, és reszkető kézzel leírta: "Az emberek többsége rossz"
Ha csak úgy sietósen olvassuk, jelentéktelen mondatocskának tetszhet; holott, drága barátaim, Biasznak ez a mondása a görög filozófia legdrámaibb ítélete. Ez a mondat: ,Az emberektöbbsége rossz",olyan bomba,amely bármilyen ideológiát képes romba dönteni.
Olyan ez, mintha bemennénk egy ABC-be, és a lekvárosüvegekből álló hatalmas piramisból kiemelnénk az alsó sorból egyet: összedől az egész. Összedől a demokrácia elve, összedől az általános szabad választás, a marxizmus, a kereszténység és minden más, a felebarátaink iránti szeretetre alapozott doktrína. Elveszíti a meccset Jean- Jacques Rousseau, aki  az ember ,,természettől való jósága" mellett foglal állást, és  Thomas Hobbes nyeri meg szlogenjével, a homo homini  lupus-szal.
Én tudom, hogy nemes szívünk elutasítja Biasz pesszimizmusát, ám valahol mélyen valami azt súgja, hogy a bolond öregnek talán igaza volt. Ha valaki járt már stadionban labda rúgó mérkőzésen, tudja, milyen is a tömeg igazi arca. Nem véletlen, hogy az antik Rómában a legyőzött  gladiátor csak a császár kegyelmében reménykedett, a közönségében soha. A közönség számára magától értetődő volt a lefelé fordított hüvelykujj ítélete: a civis romanus azzal az eltökélt szándékkal ment el családjával együtt a colosseumba, hogy minél több ember lemészárlását nézze végig, és ez -áttételesen bár-  de ma is igaz. Nem hiszem, hogy kételkedni lehetne abban, hogy a teremtés legkegyetlenebb állata az ember. Az egyetlen reményt Bergson táplálja bennünk, aki azt mondja, az emberiség lassan, de kíméletlenül egyre jobbá válik.  (Luciano De Crescenzo: A Görög filozófia rendhagyó története Tericum 1995, ford. Peredi Mária, 22-23o. )

A brahmanizmus szerint Visnuban, India egyik leghatalmasabb istenében ölt testet a világ fennmaradásának elve. Amikor az emberiséget az a veszély fenyegeti, hogy a gonosz hatalmak erkölcsi pusztulásba döntik, ő jelenik meg ember vagy állat alakban hogy megmentse, és a végső jogrendet helyreállítsa. 

De vajon, mint azt az angkori oszlopfő ábrázolja, ezerhússzoros megsokszorozódása kell-e ahhoz, hogy felépüljön valaha egy őszintébb emberi közösség? Egy miért nem elég belőle?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése