2013. június 28., péntek

Bevezetés a Felesleges viszonyok c. szöveghez


Mindig hittem abban, hogy a spontán cselekedetek felett létezik egy vezérlő erő, hogy a primitív ösztönöket a felelősség  képes felülírni. Hogy az embernek nem sorsa van, hanem felelőssége, hogy bármennyire változunk is, irtózatos áldozatok árán mondhatunk csak le másokról, és hogy ezt az áldozatot – az álmatlan éjszakákat, a gyötrő szorongást, lelkiismeretünk mardosó csapkodását – nem érdemes felmutatni.

Igen, egy kapcsolat története lenne ez, végtelenül szubjektív története, ami végül a  kifosztottság ürességébe fúlt, abba az ürességbe, ami már megengedi a további  vizsgálatokat, mert amíg a tisztességhez méltatlan bármiféle vizsgálat, a lelki üresség elvárja azt.  

Már megfelelő távolságból tudom nézni, az utolsó érzelemdarabkák sem nyugtalanítanak annyira hogy ne írhatnám meg, magamat is győzködve arról, hogy az egésznek nincs jelentősége, ott van jó helyen ahol van, a kuka mellett, ahová a közöny söpri a használhatatlan és értelmetlen dolgokat.
Miért érdekel ez engem, ha ennyire hangoztatom, hogy nem érdekes, ezzel pontosan azt bizonyítom, hogy bármennyire is próbálom eltolni magamtól a témát, bennem van, foglalkoztat, idegesít, kiköveteli, hogy írjam ki magamból?
Talán mert rosszul viselem a primitív önzést, a gyáván hisztériás egoizmust, a „csak azért is igazam van” hazug gőgjét, az önigazolások fröcsögő mondatait, a buta közönyt.


Hogy is kezdeném?


„Ahogy egy végzetes vihar után a hajó megtépázott roncsai alámerülnek a nyugvó tengerbe...” Nem! „Ahogy átugrom a kerítésen, és ruhám ottragadt foszlányait lassan elfújja a szél...” Vagy: „Ahogy széttépett papírfecnik szállingóznak a toronyház egyik ablakából...” Igen, ez  utóbbi a legpontosabb. A papírokat azért tépjük apró darabokra, mert fontosak, és nem azért, mert nem. Van ebben valami szakrális, ahogy  ezt világgá kürtöljük úgy, hogy esélyt sem adunk a teljes szöveg  megismerésére, mégis igényt tartunk a nyilvánosságra azzal, hogy nem égetjük el titokban, nem dobjuk a szemétkosárba, hanem kiszórjuk a térbe, ahol villogó konfettik módjára, de mások szeme láttára vesznek el  a semmibe. Volt itt valami fontos, valami személyes.


Persze a tengeri hasonlat is szép lenne, de túl romantikus, na meg a tenger messze van, hajók sem süllyednek el oly sűrűn, hogy mindenki előtt világos legyen a kép, ja és miért merülne alá például egy fából való roncsdarab, bármennyire is lenyugszik a tenger? A kerítésen fennakadó ruhafoszlányok feltételeznek egy eseménysort, miért ugrottam át, miért menekültem oly gyorsan, hogy ruházatom épségével sem törődve ilyen nyilvánvaló nyomokat hagyok?


Eseménysor pedig nincs. Olyan sincs, amit elmesélhetnék, hogy íme, itt az eleje, itt a vége, ez pedig a tanulság.


Pedig van itt egy történet. Illetve nem is történet, egy történet lenyomata, egy buta, érthetetlen, sunyi, már-már szégyenletes időszak csalódásokkal teli lenyomata, az önzés lenyomata, a csodálkozás, belenyugvás, a kérdésfeltevések lenyomata, a hazugságok és magyarázkodások lenyomata, de mindenekelőtt az értelmetlenség  kerek egészének lenyomata, ami mint mindig, az embert mintázza végül.  
Vagy,  mint amikor antropológusok vizsgálnak apró csontszilánkokat, amikből  következtetve próbálnak összerakni valami  testrészt vagy koponyát, hogy végül mesterkélten latinos kifejezésekkel elnevezhessék:

Jé, itt van ez az izé, mi lehet ez? Nevezzük bizalomnak, ez kell a teljességhez, ez biztosan volt... Hát ez meg? Legyen az állandó jelenlét a kisagyban, az odafordulás lehetősége, minden  kapcsolatok alapja, hogy feltehessük a kérdést, hogy „te figyu, hogy van ez?”. Ez meg itt... Érdekes... valami erős kölcsönhatás, valami ragasztóanyag, kozmikus erőtér vagy mi... Ja nem. Ezt önáltatásnak hívják itt, az meg ott az önzés maga, az egoista személyiség jéghideg tekintete, a számítás és logika rideg valósága.
Hát ezekről lenne szó. Mit rakunk össze pár év után egy kiüresedett kapcsolat elemeiből? A hazugságok halmazára épülhetnek-e olyan érzések, amiket igaznak hihetünk egyszer?

Én már nem akarom, és soha nem akarok még csak hasonlót sem, van bennem erő és fegyelem, hogy felismerjem és visszautasítsam, ha egyszer  újra megjelenik bármilyen viszonyrendszerben a szándék a közeledésre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése