Bevezetés a Felesleges viszonyok c. szöveghez

Mindig hittem abban, hogy a spontán cselekedetek felett létezik egy vezérlő erő, hogy a primitív ösztönöket a felelősség  képes felülírni. Hogy az embernek nem sorsa van, hanem felelőssége, hogy bármennyire változunk is, irtózatos áldozatok árán mondhatunk csak le másokról, és hogy ezt az áldozatot – az álmatlan éjszakákat, a gyötrő szorongást, lelkiismeretünk mardosó csapkodását – nem érdemes felmutatni.

Igen, egy kapcsolat története lenne ez, végtelenül szubjektív története, ami végül a  kifosztottság ürességébe fúlt, abba az ürességbe, ami már megengedi a további  vizsgálatokat, mert amíg a tisztességhez méltatlan bármiféle vizsgálat, a lelki üresség elvárja azt.  

Már megfelelő távolságból tudom nézni, az utolsó érzelemdarabkák sem nyugtalanítanak annyira hogy ne írhatnám meg, magamat is győzködve arról, hogy az egésznek nincs jelentősége, ott van jó helyen ahol van, a kuka mellett, ahová a közöny söpri a használhatatlan és értelmetlen dolgokat.
Miért érdekel ez engem, ha ennyire hangoztatom, hogy nem érdekes, ezzel pontosan azt bizonyítom, hogy bármennyire is próbálom eltolni magamtól a témát, bennem van, foglalkoztat, idegesít, kiköveteli, hogy írjam ki magamból?
Talán mert rosszul viselem a primitív önzést, a gyáván hisztériás egoizmust, a „csak azért is igazam van” hazug gőgjét, az önigazolások fröcsögő mondatait, a buta közönyt.

Hogy is kezdeném?

„Ahogy egy végzetes vihar után a hajó megtépázott roncsai alámerülnek a nyugvó tengerbe...” Nem! „Ahogy átugrom a kerítésen, és ruhám ottragadt foszlányait lassan elfújja a szél...” Vagy: „Ahogy széttépett papírfecnik szállingóznak a toronyház egyik ablakából...” Igen, ez  utóbbi a legpontosabb. A papírokat azért tépjük apró darabokra, mert fontosak, és nem azért, mert nem. Van ebben valami szakrális, ahogy  ezt világgá kürtöljük úgy, hogy esélyt sem adunk a teljes szöveg  megismerésére, mégis igényt tartunk a nyilvánosságra azzal, hogy nem égetjük el titokban, nem dobjuk a szemétkosárba, hanem kiszórjuk a térbe, ahol villogó konfettik módjára, de mások szeme láttára vesznek el  a semmibe. Volt itt valami fontos, valami személyes.

Persze a tengeri hasonlat is szép lenne, de túl romantikus, na meg a tenger messze van, hajók sem süllyednek el oly sűrűn, hogy mindenki előtt világos legyen a kép,  és miért merülne alá például egy fából való roncsdarab, bármennyire is lenyugszik a tenger? A kerítésen fennakadó ruhafoszlányok feltételeznek egy eseménysort, miért ugrottam át, miért menekültem oly gyorsan, hogy ruházatom épségével sem törődve ilyen nyilvánvaló nyomokat hagyok?

Eseménysor pedig nincs. Olyan sincs, amit elmesélhetnék, hogy íme, itt az eleje, itt a vége, ez pedig a tanulság.


Pedig van itt egy történet. Illetve nem is történet, egy történet lenyomata, egy buta, érthetetlen, sunyi, már-már szégyenletes időszak csalódásokkal teli lenyomata, az önzés lenyomata, a csodálkozás, belenyugvás, a kérdésfeltevések lenyomata, a hazugságok és magyarázkodások lenyomata, de mindenekelőtt az értelmetlenség  kerek egészének lenyomata, ami mint mindig, az embert mintázza végül.  
Vagy,  mint amikor antropológusok vizsgálnak apró csontszilánkokat, amikből  következtetve próbálnak összerakni valami  testrészt vagy koponyát, hogy végül mesterkélten latinos kifejezésekkel elnevezhessék:

Jé, itt van ez az izé, mi lehet ez? Nevezzük bizalomnak, ez kell a teljességhez, ez biztosan volt... Hát ez meg? Legyen az állandó jelenlét a kisagyban, az odafordulás lehetősége, minden  kapcsolatok alapja, hogy feltehessük a kérdést, hogy „te,  hogy van ez?”. Ez meg itt... Érdekes... valami erős kölcsönhatás, valami ragasztóanyag, kozmikus erőtér vagy mi... Ja nem. Ezt önáltatásnak hívják itt, az meg ott az önzés maga, az egoista személyiség jéghideg tekintete, a számítás és logika rideg valósága.
Hát ezekről lenne szó. Mit rakunk össze pár év után egy kiüresedett kapcsolat elemeiből? A hazugságok halmazára épülhetnek-e olyan érzések, amiket igaznak hihetünk egyszer?

Én már nem akarom, és soha nem akarok még csak hasonlót sem, van bennem erő és fegyelem, hogy felismerjem és visszautasítsam, ha egyszer  újra megjelenik bármilyen viszonyrendszerben a szándék a közeledésre.

Sajnálattal nem javaslom -- Umberto Eco

Umberto Eco képzeletbeli kiadók  szerkesztőinek képzeletbeli recenzióit adja közre olyan könyvekről, amelyek kiadását nem javasolják. Többek között a Biblia (... jó, jó, főleg az eleje, na meg a szodomás rész is érdeklődésre tarthat számot, de később sok az ismétlés,  meg a felesleges versbetét, ráadásul tele van felsorolásokkal, ami unalmassá teszi...) Odüsszeusz (ne vágjunk bele, mert jogi darázsfészekbe nyúlnánk a szerzői jogokat illetően, ... bár jobb mint az előző műve, ami agyon van zsúfolva cselekménnyel a maga túlságosan statikus egyhelyszínűségével...) Dante Isteni színjáték (az olvasó inkább az időmértékes verselést szereti, nem tud mit kezdeni ezekkel a rímekkel, különben is, ha ma kiadnánk ezt a toszkán nyelvű poémát, maholnap ferrarai, friuli meg más nyelveken is ki kellene adnunk egyet, ha a piacot ellenőrizni akarjuk...)

Nekem egyébként Joyce: Finnegans Wake recenziója tetszett a legjobban:

Tessék megmondani a szerkesztőségnek, hogy máskor jobban figyeljenek, amikor lektorálnivalót küldenek. Én angolos lektor vagyok, ez a könyv pedig a franc tudja miféle nyelven íródott. Mellékelten vissza is küldöm.  

Umberto Eco: Bábeli beszélgetés - Minimálnapló /Sajnálattal nem javaslom/ (Európa 1994)

Betegségem története

Ez itt én lennék egy hajókiránduláson

Azzal kezdeném, hogy nem vagyok egy nyafogós, és eddig igazán csak gyermekbetegségeim voltak, azok is gyermekkoromban. Az idén azonban volt egy mozdulatlanságra kárhoztató derékbecsípődésem januárban, egy egyhetes, múlni nem akaró magas lázam, na most meg ez, ami négy héttel ezelőtt arcüreggyulladásként indult, éktelen fájdalommal, éjszakai le-föl mászkálással, gyógyszerek tömegeinek szedésével. 

Na ezzel rendesen elindultunk éves nyaralásunkra, ahol szerencsétlen családtagjaim bámulhatták a képemet naphosszat (lásd ábra).  De nem is ez, mert ez nem annyira érdekes, inkább az, hogy mikor hazaértünk, elmentünk az ügyeletre, Dél-pesti kórház, fül orr gége, ahol megállapították, hogy bizony, nekem arcüreggyulladásom van (ekkor már két hete szenvedtem vele). A doktornéni aranyos volt, de úgy beszélt az emberrel, mintha a fenekéből húzná ki, de mindegy, írt fel antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, és mondta, menjek vissze a rendes szakrendelésre három nap múlva. 

Persze visszamentem, ahol közölte velem egy megint csak pattogósan modortalan fül-orr-gégész néni, hogy mit várok három nap kezelés után? (Tényleg mit?) Jöjjek vissza egy hét múlva, ha nem javul. 

Visszamegyek egy hét mulva (negyedik hét), amikor is egy szintén modortalan, fásult idős bácsi elküldött a röntgenre, ahol megnézték a képem, és közölték, jééé, hogy nincs is semmi arcüreggyulladásom. Ez rendben is van, mondom, de mit kezdjek azzal, amikor az agyamat a szememen keresztül érzem kiesni, és valaki baltával hasogatja a halántékomat? Semmi gond, szedjen fájdalomcsillapítót, mondja az orvos, és már nem is figyel rám. Ja, beutalom magát a neuralgiára, kérjen időpontot.  Odaírja, fejfájás, amikor azt érzem, mintha valaki az  orromon keresztül kampóval kotorászna.  Kértem időpontot. 

Október 12-re már kaptam is... Ugye most augusztus van...  

Addig meg mit csináljak? Közben meg éjjel kétszer kell felkelnem cataflamért, meg egyéb fájdalomcsillapítókért, és csak járkálok körbe körbe.  Dolgozni csak kell, csináltam is magamnak egy vackot a munkahelyen, ahol ha nincs tennivaló, elmegyek szenvedni egyet, meg borogatok, úgyhogy elvagyok valahogy.  Szóval magánklinika, neurológia, kaptam időpontot, azt mondja az igazán kedves recepciós kislány, hogy holnap, azaz péntek 1/2 2. Pénteken leteszem a munkát, rohanok, mire közlik velem, hogy nem ma pénteken, hanem tegnap, csütörtökön lett volna az a 1/2 2. Elnézést kérnek, valószínűleg technikai malőr történt. De tudnak adni  időpontot két héttel később.  Köszönöm, akkor keresek másikat. Jelenleg az a helyzet, hogy 5 nap múlva lesz egy időpont egy másik klinikán, addig elvagyok valahogy. 

Cataflam még van,  algopyrin még van. 

Ebből csak azt a tanulságot tudnám levonni, hogy nem kellek az egészségügynek. Meg nem is lehet olyan nagy bajom, ha ráér a problémám október 12-ig. Nincs agydaganatom, agyhártyagyulladásom, mert ha az lenne, biztosan nem ilyen időpontokat adnának. Kizárásos alapon nincs hüvelygombám sem, meg  méhnyakrákom, sőt orvosi segédeszközökre sem szorulok.  Persze erre magamtól jöttem rá, orvos közreműködése nélkül. 

Na meg azt, hogy az egészségügybe nem  csak pénzt kellene pumpálni, hanem egy jó adag jó modort is, és aki azt mondja, hogy azért nincs jómodor, mert nincs pénz, az arra a  gusztustalanságra világít rá, hogy már a jó modor is csak pénzért vehető meg. Márpedig valóban így lehet, ugyanis ugyanezek az orvosok a magánklinikákon a fenekét kinyalják a betegnek, aki egészsége érdekében egyszerűen kifizeti a költségeket, és még  hálás is, hogy valaki segített rajta. 

Biztosan vannak tisztességes, rendes orvosok is, akik hivatásból akár a hajléktalanon is segítenek, ha látják, hogy betegen fekszik az úttesten. Az idei mintákból, amit az egészségügyben láttam, kitűnik, hogy ők vannak kevesebben. 

Több tüzet a pohárban (illusztráció)

A félreértés

Bár ez a szöveg olvasható más oldalakon is, van olyan fontos, hogy megismételjük.

(Halálos figyelmetlenség, amit egy jel félreértelmezése idéz elô)

Egy katona a piacon találkozik a Halállal, akinek fenyegető mozdulatát véli felfedezni. Gyorsan a király palotájába siet, hogy elkérje tőle legjobb lovát, hogy az éj leple alatt elszökhessen a Halál elől messze, nagyon messze, egészen Szamarkandig. Erre a király palotájába hívatja a Halált, hogy megfedje, amiért megrémítette egyik legjobb szolgáját. A Halál meglepődve válaszol: „De hisz én nem akartam megijeszteni a katonát. Csupán egy önkéntelen mozdulatot tettem, mert meglepődtem, hogy itt látom ezt a katonát, amikor holnap Szamarkandban kell vele találkoznom.” 

Jean Baudrillard: A Halál Szamarkandban

A gondolat-jel  lapjáról

Mehter

Isztambulban az Aya Sofia (Hagia Szophia) és a Szultanahmed (Kék mecset) közötti téren janicsár dalokból hallgattunk némi válogatást.

Nem egy szinpadon, hanem csak úgy az utcán rendezett megmozdulás volt, nagy tömeggel, mi meg spontán keveredtünk oda. Így a felvétel minősége nem valami profi, viszont jó hangos. 





De íme az  "Estergon Kalesi ", ugyanezek játszák...

azaz magyarul:
ESZTERGOM

Kinyílik Esztergom fölött
a vérpiros virág,
bizsergo" illat hömpölyög
a teto"téren át,
Jézus bíbor seb, fényözön,
dallam és szakadék,
sugárzásába öltözöm,
szívem bicsaklik, ég.

Tu"zláng vagy tu"zpiros szirom,
remény vagy rejtelem,
árnyéka táncol arcomon –
árnyékod, Istenem!
Ki téged áhít, tu"zben áll,
kiontja önmagát –
halálom percét tudja már
a vérpiros virág.

Estergon Kalesit

Esztergom vára, hej, én gyönyörüm
Várkapitány lakja, ó !
Gyötri lelkemet, hej én sólymom, egy titkos vágy
A szivem a kedvesnél, hej, én gyönyörüm,
De a kedves töle távol, ó
Ne folyj, Duna, ne folj ! Hej, én sólymom, ó,
Szomorú vagyok,
A kedvesnek keresésébe-kutatásába
Belepusztulok, ó én szerencsétlen !
(Mándoky Kongur István forditása)

Más:
Kuruc tábori dal : Magyar remekírók :

“ Ez az istentelen német annyi kart tött már Hozza képest hogy mit
sem tött Török sem Tatár. “

Turkcesi:
“Bu imansiz Almanlar o kadar mazarrat yaptilar ki
Onlara kiyasen Turk ve Tatarlar hicbir sey yapmadi”

http://members.virtualtourist.com/m/7d696/6a4ba/

A hindu időfelfogás

- A szanszkrit nyelvet említve óhatatlanul eszünkbe juttatta a hindu időfelfogást. Szerintük ugye, éppen egy ciklus végére értünk?
- A hinduk szerint a kali jugában járunk, vagyis a pusztulás idejét éljük. S ez a folyamat megállíthatatlan. Siva most is elpusztít mindent, ami nem meglepő, mert Siva mindig mindent elpusztít. Az egyes ciklusokat jugák alkotják, s amikor az utolsó is véget ér, minden eltűnik. Az általunk ismert világ semmivé lesz, de nem most először. A pusztulásnak hiába próbálnánk ellenállni, mert a miénknél sokkalta nagyobb erők okozzák. A kali juga idején az a legfontosabb, hogy valahogy megőrizzük a „dharmát ", azaz a világ rendjét és a magunk tisztességét. 

Ez a két dolog az indiai elgondolás szerint szorosan összefügg, hiszen részben mi magunk is felelősek vagyunk a világmindenségben bekövetkező változásokért. Ha valamennyien megőrizzük a saját dharmánkat, s elvégezzük azt a feladatot, amiért a világra jöttünk, az univerzum léte folytatódik, s egy napon a világ újjászületik. A kérdés csak az, hogy az elkerülhetetlen pusztulás tudatában is képesek vagyunk-e megőrizni a dharmánkat. 

- Mikor léptünk be a kali juga idejébe? - Krisztus előtt 3200 táján, Krisna halála napján, aki Visnu isten nyolcadik avatárája, megtestesülése volt. De hogy mennyi ideig tart a kali juga? Sohasem sikerült megtudnom, pedig legalább ötven embernek feltettem ezt a kérdést. - Ferdinand Raynaud azt mondaná: „Egy bizonyos ideig"... - Ha a kali juga Krisztus előtt 3200-ban kezdődött, akkor már több mint 5000 éve tart. De hogy még mennyi van hátra belőle? Egyesek szerint ötven év, mások szerint hárommillió. Nagyon nehéz meghatározni egy juga tartamát Minden bizonnyal azért, mert az indiaiakat ez a kérdés nem is nagyon foglalkoztatja. - Még az idő mérésének fogalma is idegen tőlük. - Igen, mert egy ciklikus folyamatot nem szokás mérni . - Mi történik majd a kali juga végén? - Egyre erőteljesebb hanyatlásnak leszünk - illetve vagyunk máris - a tanúi, amely az egész civilizációra rányomja a bélyegét Az indiai szent szövegek, jelesül a Mahábhárata, pontos leírását adják a kali jugának. A társadalmi kötelékek felbomlásának korát éljük. A törvényeket mind többen vitatják, s végül már senki sem tartja be őket. A szövegek "Manu törvényeiről" beszélnek. Ezek a törvények már nagyon régóta az indiai társadalom gerincét képezik. Ha nem tartják tiszteletben őket, kezdetét veszik a polgárháborúk, felbolydul az állam, kitör a belviszály a városokban és a családokban is. A vadállatok elözönlik a városokat. A szövegek nagyon pontosan leírják mindezt. Eszembe jut, mit mondott Jean-Luc Godard, vagy tizenöt évvel ezelőtt: hogy a feketerigók beköltöztek a városokba, a századvég egyik legjelentősebb eseménye volt az ő szemében; a legfélénkebb madár fokozatosan szinte háziállattá változott... Ezt olvashatjuk a Mahábháratában is: „A bűntények fészke lesz a város. A húsevő vadak a főutcákon alszanak... A keselyűk hallgatnak a hívó szóra. Kemény csőrű madarak rikoltozzák: Érett! Megérett!" És így tovább. A világ végéről szóló jóslatok nagyjából mind hasonlítanak egymásra. - Ezeket a jeleket metaforáknak foghatjuk fel? - Korántsem. Egyértelműen tényként említi a szöveg. Arról is szó esik, hogy az emberi faj elkorcsosul: az emberek egyre alacsonyabb növésűek, gyengébb izomzatúak, s már tizenöt évesen megőszülnek... - De ha körülnézünk, ennek épp az ellenkezőjét látjuk Az új generáció tagjai sokkal sudárabbak és egészségesebbek, mint atyáik... - Valóban sok nyolcvan-, kilencvenéves embert láthatunk. Az indiaiak azonban erre azt mondanák, hogy ezek mind a második világháború előtt születtek, s abban az időben nőttek fel, amikor a népességnek több, mint a fele még vidéken élt, természetes táplálékot fogyasztott, nem megmételyezett, vegyszerrel kezelt élelmiszert, és jó levegőt szívott. - És miként ér véget a kali juga?  - A törvénytelenségek, polgárháborúk és az emberi faj elkorcsosulása általános nyomorúságot idéz elő, amit kozmikus csapások is tetéznek, szörnyű nagy esők, piros-sárga, gyilkos gőzfelhők, melyek végtelen mocsárrá változtatják a földet. - Richard Fleischer filmje, a Zöld nap, mintha éppen erről a végső nyomorúságról szólna.  - Igen, szívet tépő látomás az ő filmje... A kali juga rettenetes időszak. És semmit sem tehetünk ellene. Nincs is értelme a borzalmakkal szembeszállni. Ebben a drámai időszakban csakis azon kell iparkodnunk, hogy bármilyen nehéz, még ha egyre nehezebb is, megóvjuk a dharmánkat. - De mi értelme megóvni a dharmánkat, ha hamarosan úgyis mindennek vége? - Mert ciklikus időben élünk, tehát bizonyos értékek, a világrend némely eleme sosem vész el végleg. Ha már csak szürke sár borítja bolygónkat, amint a szent szövegek írják, Visnu elismeri vereségét, Siva győzött, a világ elpusztul. Indiában két nagy istenség létezik, Visnu és Siva, valamint a nagy teremtő, Brahmá, akit a harmadik istenségként emlegetnek. Valójában Brahmá nem játszik túl nagy szerepet. Csupán két-három templomot emeltek neki Indiában. Visnu és Siva pedig örökösen verseng egymással: egyikük a világ megtartásán fáradozik, a másik az elpusztításán. A Mahábhárata egy nagy visnuista hősköltemény; melyet Krisnának, Visnu egyik földi megtestesülésének dicsőségére írtak. A nehéz időkben Visnu leszáll a földre, hogy megvívjon Sivával, és néhány évvel késleltesse a végső összeomlást. Az indiai szobrászatban Sivát gyakran négy karral ábrázolják. A fent található két keze azonos magasságban van; jobb kezében kis dobot tart, annak jeléül, hogy a világot dobpergés ritmusára és hangjára teremtették. Másik kezében tüzet tart, ami viszont arra emlékeztet, hogy minden, ami teremtetett, el is pusztul egyszer. Siva harmadik karja Buddha egyik mozdulatát jeleníti meg, a híres abhajá-t, ami azt jelenti: „ne félj!" A félelem káprázat csupán, valami, ami nem létezik. Mivel minden teremtett dolognak el kell pusztulnia egyszer, mire való az aggódás? A negyedik kéz ujja az isten lába felé mutat. Siva fél lábon áll, s teljes súlyával egy démonra nehezedik. Mintha azt mondaná: Ne féljetek, hiszen látjátok, szellemem erejével egyik lábamat máris elemeltem a földről. Az egyik legrejtélyesebb s leggazdagabb jelentésű ábrázolás ez az indiai képzőművészetben, amely pedig nem szűkölködik az efféle megjelenítésekben. Siva mindent elpusztít, de a remény nem vész el. Ezt egyébként ő maga is jelzi. Fölemelt lábairól a kezdetekre utaló dobra esik a pillantásunk: egy nap minden elölről kezdődik. A szobor a körforgást mutatja. Mindannyiunknak megvan a magunk kis kali jugája, személyre szabott apokalipszis élménye. S a közeli vég furcsamód még vonzó is. Ha egy ősidők óta ismert valamiről van szó, nyilvánvalóan belénk ivódott, s ha a körülmények úgy hozzák, a felszínre tör, félelmünk és bűnösségünk tanúbizonyságaként Az indiaiak is ismerték a vég rémlátomását, amely lidércnyomásként nehezedik az emberre. És a maguk módján reagáltak rá. - És mit tesz Visnu eközben? - Szendereg. Hosszú-hosszú ideig alszik, a határtalan óceánon lebegve. S míg alszik, álmodik, nehogy elfelejtse az eltűnt világ szépségeit. Éppen azért kell minden áron megőriznünk a dharmánkat, hogy Visnu emlékezetét ébren tartsuk. Hogy segítsük az isten álmát. Amikor egy-egy ciklus végén minden érték, minden szépség megsemmisül, a világot az a veszély fenyegeti, hogy nem épülhet fel soha többé. Ha azonban valamiféle egyensúly teremtődik a pusztító és a fenntartó erők között, mely utóbbiaknak a nagy fenntartók, Visnu és mi magunk vagyunk a forrásai, akkor nem veszett el minden remény. Kezdetét veheti egy újabb ciklus... - Az álom tehát az emlékezést szolgálja. -A nem feledést, a feledés elleni harcot. Az álom éberen őrködik, amíg a szellem alszik. Ki határozza meg, mikor teremtődik újjá a világ? Senki sem mondja meg. Azt hiszem, egyetlen szöveg sem tesz említést róla. Az indiai gondolkodás irtózik tőle, hogy formába, szavakba öntse azt, ami a formán innen van, s a formátlannal áll szoros összefüggésben. Tat tvam aszi, mondják a végső valóságról: "Te vagy az" - Ez a Bhagavad-gítá legfőbb üzenete is... - A Bhagavad-gítá rendkívül sűrű, tömény szöveg, amelyből nem lehet kiemelni a „lényeget". Le kellene szoknunk róla, hogy megpróbáljuk a nagy gondolatokat vagy bármelyik híres szöveget néhány mondatban összefoglalni. Bizonyos értelemben a gítá minden őt megelőző szöveg összefoglalása és továbbgondolása. Komplex szöveg. Még a buddhizmus nyomai is felfedezhetők benne. Nem merném itt most valami rövid összefoglalását adni. Nem is lennék képes rá.Ami a hinduista dharmát illeti (mert a buddhizmusban mást jelent ez a szó), senki sem tudja, ki hozta létre. Egyszerűen van. Létezik és kész. Sokan, köztük például Jorge Luis Borges is, csodálkoznak ezen a megmagyarázhatatlan kötelezettségen, egyfajta parancsolaton. De szeretném ismételten leszögezni, hogy az indiai (vagy a kínai, a maja) gondolkodás a mi nyugat-európai fogalmainkkal nem közelíthető meg. Nem a mi gondolkodásmódunk az egyedül üdvözítő. Nyugaton mindenütt létezik egyfajta intellektuális rasszizmus, amitől feltétlenül óvakodnunk kell.A hindu idő nem szorítható be az általunk elképzelt idő keretei közé. Az ő időfelfogásuk szétfeszít minden emberi számítgatást. E gondolkodás keretei közt elképzelhető, hogy egy civilizáció néhány pillanat alatt semmivé váljék, majd újraépüljön. Néhány pillanat vagy néhány milliárd év alatt: mi a különbség a világmindenség kihunyt tekintete előtt? A semmi az időtlenség. Brahmá, a teremtő, egyetlen pillanat alatt hozza létre művét Siva hosszabb, tekervényesebb utat jár be, amíg mindent elpusztít. De végül minden ugyanoda vezet. A különbség csupán a mi érzékelésünkben, szemléletünkben, viszonyulásunkban rejlik. - René Guénon szerint a megnyilvánulások egyes fajtái az időben bomlanak ki, más fajtái egyéb létformákban. - Igen, talán azokban a párhuzamos univerzumokban, melyekről manapság a tudósok beszélnek. De hadd végezzek most már Visnuval - micsoda arcátlanság! Hiszen ővele, hivatalos védelmezőnkkel, sohasem végezhetünk. Egy bizonyos „idő" után, hirtelen, általunk ismeretlen okból, Brahmá, a legfőbb teremtő, előbújik Visnu gyomrából, s egy lótuszlevélre ülve egy szempillantás alatt újrateremti azt a világot, amelyről Visnu álmodott. Minden újra mozgásba lendül. Ezután Brahmá ismét aludni tér Visnu gyomrába, s várja, hogy a körforgásban megint rákerüljön a sor. A teremtés ott rejtőzik az álomban. -Krisna volt ez idáig Visnu utolsó megtestesülése. Mielőtt világunk véget érne, számíthatunk-e újabb avatárá-ra? - Igen, még azt is tudjuk, hogy az illetőnek lófeje lesz. Eddig nyolc megtestesülése, avatárá-ja ismeretes a megtartó istennek; a szanszkrit avatára szó annyit tesz: „átkelés, leszállás, megjelenés". De talán másutt, egy másik lakott világban jelenik majd meg, mivel a hindu világmindenség nemcsak időben, hanem térben is sokkal tágasabb, mint a miénk. Ennek az univerzumnak a fővárosa egyébként nem a földön van; az űrben lebeg ez a város, s a neve Amarávatí. Itt áll az istenek királyának, Indrának a palotája. A város sosem marad egy helyben, egyre csak úszik a végtelen űrben. Amint a Mahábháratában olvashatjuk, itt találkozik Ardzsuna Indrával, egy olyan harci szekéren, amely a leginkább egy rakétához hasonlít: valami „felfelé hajtó erőről" „gőzről és láthatatlan lovakról" van itt szó. Azt hiszem, az első űrutazás leírásával van dolgunk, amely az Illését is megelőzi. - Mi célt szolgálnak az avatárá-k? - Visnu dolga, hogy fenntartsa a világ rendjét. Időnként, amikor nagyon rosszra fordulnak idelent a dolgok, „leszáll" s alakot ölt, nem feltétlenül emberi, de mindenképp földi alakot. Visnu avatáráinak sora kissé gyermekded és tökéletlen megfelelője annak, amit mi a fajok fejlődésének nevezünk.Először egy hal, vagyis víziállat alakjában száll alá. Második megtestesülése egy teknősbéka, vagyis egy kétéltű, amely a vízben és a földön egyaránt megél. Harmadszorra egy vaddisznó alakját ölti magára, amely már kifejezetten szárazföldi emlős. Negyedik avatárája egy oroszlánfejű ember: ez az ember első, még hibrid formájú megjelenése. Valami homályos megsejtése ez az ember állati eredetének, de legalábbis a közös tengeri ősnek. Visnu ötödik megtestesülése az első, amely már kizárólagosan ember, de alacsony termetű és kissé púpos. Ha mindenképp analógiát akarunk keresni, hát ez a mi cro-magnoni emberünk. Ezután következik a rendkívüli erővel megáldott aszkéta, Parasuráma, akinek szavai varázserővel bírnak; ő a „szekercés ember". Az erdőben lakik. Favágó. A két utolsó avatára Ráma és Krisna, a két nagy eposz, a Rámájana és a Mahábhárata hősei. - Ki lesz a kilencedik avatára? - Állítólag nem száll alá egyhamar, mert világunk jóvátehetetlenül elromlott. A kali juga annyira tért hódított, hogy nem is álmodhatunk többé megmenekülésről. De azért - hangzik mindjárt az ellenvetés is - egyszer eljön, hiszen Visnu, bár tudomásul veszi Siva romboló munkáját, kénytelen még egyszer utoljára fölvenni vele a harcot Ez a dharmája. Erről a kilencedik avatáráról csak annyit tudunk, hogy egy lófejű ember lesz. Miért lófejű? Az állatiasságba való visszatérés jeleként? Nem tudjuk. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy valaha régen a hinduizmus próbálkozott azzal, hogy Buddhát tegye meg Visnu kilencedik megtestesülésévé. Az álmok megvalósításának nagy kísérlete volt ez. Szerencsére azonban a Buddha elég soká élt ahhoz, hogy világosan kifejtse tanait és biztosítsa magát személyének istenítése ellen (mert érezte a veszélyét). Krisztusnak nem adatott meg ez a lehetőség, hiszen mindössze két évig, de legfeljebb két és fél évig prédikált. - „Ha találkoztok a Buddhával öljétek meg", intik a zen mesterek tanítványaikat. - Igen, pontosan ezt mondják. Öljétek meg azt, aki a Buddhának mondja magát. Öljétek meg az önjelölt isteneket. Találjátok meg magatok a helyes utat. Ezt az alapállást csodálatos mód sikerült megőrizni a buddhizmus egész története során, s ennek köszönhetően tudtak ellenállni a buddhisták a bálványozás, istenítés kísértésének, aminek különösen Asóka idején, az időszámításunk utáni 3. században volt nagy jelentősége, amikor is a hinduizmus válságba került: egy időre a buddhizmus lett India államvallása. - Ha a buddhisták ellenállták is a kísértésnek, hogy a Buddhától istent faragjanak, sokan vannak, akik várják az utolsó földi budddha eljövetelét, aki a Maitréja Buddha lesz, vagyis a „Szeretetteljes", az univerzális szeretet megtestesülése. Egy olyan buddha, amely az emberi történelembe ágyazódik, mindig csak az utolsó előtti lehet.…  Idézet a Beszélgetések az idők végezetéről c. könyvből (Jean-Claude Carriére)

Szerzők: Jean-Claude Carriére - Jean Delumeau - Umberto Eco - Stephen Jay Gould 

Siva és változás

(a dinamizmus filozófiája a keleti miszticizmusban) 

SIVA Natarádzsa, a „tánckirály” táncával elpusztítja és újjáteremti a világegyetemet. Tánc közben egyik lábával a tudatlanságot megtestesíts törpén tapos. (Bronz, Kr.v. 846 körül) 

SIVA az egyik legfőbb hindu isten, aki VISNUval és BRAHMÁval együtt alkotja a Trimúrtit, a hindu istenhármasságot. Az általános nézet szerint alakja magába olvasztotta RUDRÁét, aki kisebb jelentőségű istenség volt a Rig-védában, az árják szent himnuszaiban. Másik fő összetevője az a proto-Sivaként is emlegetett ősi termékenységi isten lehetett, akinek a Kr.e. 2. évezred közepét megelőzően keletkezett ábrázolásai - jógapózban és állatoktól, növényektől körülvéve - az Indus-völgyi civilizáció területén kerültek elő.
Siva egyfelől nyájas és védelmező, másfelől félelmetes istenség, aki csatamezőkön és halottégető helyeken bolyong. Gyakran ábrázolják nyakában koponyafüzérrel. Teremtő és pusztító aspektusokat egyesít magában, és ő az idő ura is. Termékenységi isten, de egyszersmind aszkéta, aki vágyait legyőzve himalájai otthonában, a Kailásza-hegyen mély meditációba merülve biztosítja a világ fennmaradását.

Halált hoz, de le is győzi a halált és a betegséget, ezért betegek hozzá fohászkodnak segítségért. Egyik jellegzetes ábrázolásán félig férfi, félig nő alakjában jelenik meg. A benne kifejezésre jutó ellentétes tulajdonságok olyan istenségre utalnak, akiben az ellentétek feloldódnak és egységet alkotnak. Még a neve - "jóságos”, „kegyes" - is arra szolgál, hogy feloldja és megbékítse karakterének sötét oldalát, ami miatt pusztítóként tartják számon.

Natarádzsaként Siva a tánc ura; ebben a megjelenési formájában gyakran ábrázolják. Táncával megteremti a világot, de amikor elfárad, tétlenségbe zuhan, és a világegyetem visszahullik a káoszba. Az egyik Siva Natarádzsá-ról szóló mítosz ezer bölcset -risit - említ, akiket Siva azért keresett fel, hogy a híveivé tegye őket. Azok azonban megátkozták, majd mikor ez hatástalan maradt, egy félelmetes tigrist küldtek rá, hogy felfalja. Az isten ujja hegyének egyetlen mozdulatával lehúzta a tigris bőrét, és, mint egy sálat, a nyaka köré kanyarította. A risik akkor egy kígyóval próbálkoztak, amit Siva virágfüzér gyanánt a nyakába akasztott Végül a risik egy buzogánnyal felfegyverkezett gonosz törpét küldtek ellene, Siva azonban lábát a törpe hátára helyezve táncolni kezdett. Táncának a risik sem tudtak ellenállni, és lábához leborulva imádták.

Siva legfőbb, phallikus szimbóluma a lingam. Az egyik mítosz szerint Siva ellátogatott egy erdőbe, ahol remeték éltek. A remeték nem ismerték fel, és mivel azt hitték, hogy a feleségüket akarja elcsábítani, úgy intézték, hogy elveszítse a nemzőszervét. A világ nyomban elsötétült, és a remeték elveszítették férfiasságukat. Ezek után áldozatokkal igyekeztek kiengesztelni Sivát, és a világ visszatért a rendes kerékvágásba, Sivát gyakran ábrázolják négy karral és homloka közepén a belső látás harmadik szemével. Teste körül kígyók tekeregnek: egy a nyakában, egy a dereka, megint mások a karjai körül. Aszkéta-ként teste hamuval van bekenve. Egyik neve: Nílakantha, azaz „kék torkú” arra az epizódra utal, amikor a tejóceán köpülésekor lenyelte Vászuki kígyó mérgét, s ettől a nyaka kékre színeződött. E népszerű mítosz szerint az istenek a Mandara-hegyet használták köpülőül, hogy kiköpüljék a tejóceánt, s így hozzájussanak az Amitrához a hallhatatlanság italához. A köpülőt forgató kötélként Vászuki kígyót használták. A kígyó azonban annyira kimerült, hogy végül mérget okádott, ami pusztulással fenyegette a világot. Siva sietett segíteni: lenyelte a mérget, amitől sötétre színeződött a torka.
Siva az apja az elefántfejű GANÉSÁNAK és KÁRTTIKÉJÁnak, a hadistennek. Hátasállata a NÁNDI bika. Női párjának vagy SAKTIjának (nőnemű energiájának) a neve szelíd megnyilvánulási formájában Párvatí. Az istennő további megtestesülései a kecses Umá, a rettenetes Bhairaví, Am-bika, az anya, a hűséges Szatí, az aranyfényű Gaurí, a fekete KÁLÍ és a megközelíthetetlen DURGÁ.
Az egyik mítosz elbeszéli, hogy hogyan tett szert Siva a homloka közepén levő harmadik szemre Párvatí incselkedése következtében. Amikor Siva a Kailásza-hegyen meditációba merült, Párvatí a háta mögé lopódzott, és befogta a szemét. A Nap fénye nyomban kihunyt, és minden élőlény remegett a félelemtől. Siva homloka közepén ekkor hirtelen égő harmadik szem jelent meg, és eloszlatta a sötétséget. A szemből lángok törtek elő, és fényükkel bevilágították az egész Himaláját. Párvatí megsemmisülten figyelte az eseményeket. Elkeseredése megindította Sivát, aki helyreállította a hegység eredeti pompáját. Egy másik mítosz arról számol be, hogy amikor Siva a Kailásza-hegyen meditált, az unatkozó Párvatí KÁMÁ-t, a szerelem istenét hívta segítségül. Káma vonakodott beavatkozni, de Párvatí kitartó unszolására nyílvesszejével mégis célba vette Siva szívét, hogy így figyelmeztesse férji kötelességére. Mahésvara látta, hogy mi készül, és mivel a teremtés ciklusainak zavartalan lefolyásához folytatnia kellett meditációját, villámával lesújtott Kámára. Mindazonáltal később, az istenek kérlelésére, Siva életre keltette Kámát. A mítosz egy másik változatában Siva harmadik szemének villanásával sújtotta Kámát, aki hamuvá égett. Siva érdektelenségébe belefáradva Párvatí maga is vezeklésbe fogott. Egy napon fiatal férfi látogatta meg, aki - miközben magasztalta önmegtartóztató életmódjáért - megpróbálta rávenni, hogy hagyjon fel vele. Párvatí haragra lobbant, a férfiról pedig kiderült, hogy nem más, mint maga Siva.
Az isten ezek után ígéretet tett feleségének, hogy ki fogja mutatni iránta érzett szerelmét. Párvatí azonban mindenekelőtt azt kérte, hogy Kámát adja vissza a feleségének. Siva eleget tett a kérésnek, majd kettesben visszavonultak hegyi otthonukba. Szerelmi gyönyörük hevébe belerázkódott a világ.

A kozmikus tánc metaforája legmélyebb és legszebb kifejeződését a hinduizmusban találta meg, a táncoló Siva képében. Siva, a legősibb és legkedveltebb indiai isten, sok más megjelenési formája mellett a táncosok istene is. A hinduk úgy hiszik, hogy az egész élet a keletkezés és pusztulás, a halál és újjászületés hatalmas, ritmikus váltakozása. Siva tánca jelképezi az élet-halál örök ritmusának végtelen körforgását. Ananda Coomaraswamy így ír erről:

„Brahman éjszakáján a Természet mozdulatlanul nyugszik, nem járhatja táncát, míg Siva nem akarja" Siva kikél elragadtatásából, s táncával ébresztő hangok pulzáló hullámait küldi az élettelen anyagba, és lám! az anyag ís táncra kél, glóriát fonva Siva köré. Az isten tánca tartja fenn a jelenségek sokszínűségét. Az idők végezetén pedig, még mindig a tánc közepette, tűzzel emészt el minden formát és nevet, majd újra pihenőre tér. Költészet ez, de semmivel sem kevésbé tudomány."

Siva tánca azonban nemcsak a keletkezés és pusztulás kozmikus körforgását jelképezi, hanem az élet és a halál napi ritmusát is, amely az indiai misztikusok felfogása szerint minden létezés alapja. De Siva ugyanakkor arra is emlékeztet bennünket, hogy a világ sokszínűsége májá csupán, nem a lényeg, hanem csak illúzió, ami minduntalan változik. Ez fejeződik ki az isten szüntelen táncában, amellyel létrehozza a változó formákat, hogy aztán ismét megsemmisítse őket. Heinrich Zimmer így ír erről:

„Siva isten egyszerre vad és kecses mozdulatai kiváltják a kozmikus illúziót Tekergő karjai és lábai, hullámzó teste előidézi a világegyetem szüntelenül ismétlődő keletkezését és pusztulását. A halál hajszálpontos egyensúlyban van a születéssel, a pusztulás pedig a keletkezéssel."

A 10. és 12. században élt indiai művészek hatalmas bronzszobrokban örökítették meg Siva táncát. A táncoló alakoknak négy kart mintáztak, s ezek tökéletesen harmonikus, ám ugyanakkor dinamikus mozdulatai az élet ritmusát és egységét szimbolizálják. Ebben az összetett képi allegóriában az alakok minden apró mozdulata és vonása a tánc más és más jelentéseit fejezi ki. Az isten jobb felső kezében egy dobot tart, amellyel megadja a teremtés első őshangját, bal felső karja pedig lángnyelvet képez, ami a pusztulásra utal. A két kar egyensúlya együttesen utal arra, hogy a világban dinamikus egyensúlyban van a teremtés és a pusztulás. Mindezt hangsúlyozza a táncoló isten nyugodt és szenvtelen arca, amelyen a teremtés és a pusztulás polaritása feloldódik, és megszüntet minden ellentétet. A másik jobb kéz olyan mozdulatot tesz, amelyből az olvasható ki: „ne félj”, ami a fennmaradást, a védelmet és a békét szimbolizálja. A másik bal kéz a felemelt lábra mutat, ami a májá bűvöletéből való szabadulást jelképezi. Az istent mindig egy démon testén táncolva ábrázolják. A démon az emberi tudatlanság szimbóluma, amelyet a szabadulás érdekében le kell győzni.
Siva tánca „ ...az isteni aktivitásnak legvilágosabb képe, amellyel bármelyik művészet vagy vallás valaha is büszkélkedhetett”, írja Coomaraswamy. Mivel az isten brahmant személyesíti meg, az alakjában kifejeződő aktivitás brahman végtelen sok megjelenési formáját tükrözi. Siva tánca nem más, mint a táncoló világegyetem, az energia folytonos áramlása, amely egymásba olvadó mintázatok sokféleségén megy keresztül.
A modern fizika arra az eredményre jutott, hogy a keletkezés és pusztulás ritmusa nem csupán csak az évszakok váltakozásában és az élőlények születésében és halálában nyilvánul meg, hanem a szerveden anyag leglényegesebb sajátossága. A kvantumtér-elmélet szerint az anyag összetevői közötti összes kölcsönhatás visszavezethető virtuális részecskék kibocsátására és elnyelésére. Sőt, a keletkezés és pusztulás tánca jelenti igazából az anyag létezését, mivel minden anyagi részecske „kölcsönhatásban áll önmagával”, azáltal, hogy virtuális részecskéket bocsát ki és nyel el újra. A modern fizika tehát felfedte, hogy a szubatomi részecskék nemcsak bemutatják ezt az energiatáncot, hanem ők maguk az energiatánc: a keletkezés és pusztulás szüntelenül lüktető folyamata.
E tánc mintázatai egyrészt kifejezik a részecske természetének lényeges vonatkozásait, másrészt pedig meghatározzák sok egyéb tulajdonságát is. Például a virtuális részecskék keltéséhez és elnyeléséhez szükséges energia egyenértékű bizonyos nagyságú tömeggel, amely hozzáadódik az önmagával kölcsönhatásban álló részecske tömegéhez. Különböző részecskék más és más mintázatot vesznek fel táncukban aszerint, hogy mennyi energiára van szükségük ehhez, s ezért különböző tömeggel is rendelkeznek. Végül szóljunk a virtuális részecskékről is, amelyek nemcsak valamennyi részecske kölcsönhatás és a legtöbb részecske tulajdonság leglényegesebb elemei, hanem a vákuumból születnek, és oda is térnek vissza. Következésképpen nemcsak az anyag, de az üresség is részt vesz a kozmikus táncban, amelyet energiamintázatok szüntelen létrehozása és megsemmisítése kísér.
A modern fizikusok számára Siva tánca a szubatomi anyag táncát jelenti. A hindu mitológiához hasonlóan ez az egész univerzumot felölelő teremtés-rombolás tánca, amely minden természeti jelenség és minden létezés alapja. Sok száz évvel ezelőtt indiai művészek nagyon szép bronzszobor-sorozatot készítettek a táncoló Siváról. A modern korban a fizikusok a legmodernebb eszközöket használják fel, hogy kifejezzék ezt a kozmikus táncot. A részecskekölcsönhatásokról készített buborékkamra-fotók, amelyek a világegyetemben uralkodó születés-pusztulás szüntelen ritmusát igazolják, Siva táncának látható képei, s szépségükben és mélységükben nem maradnak el az indiai művészek szobrainál. A kozmikus tánc metaforája tehát egyesíti az ősi mitológiát, a vallási művészetet és a modern fizikát. Coomaraswamy megfogalmazásában: „költészet ez, de semmivel sem kevésbé tudomány.”

A mozgás és a változás hangsúlyozása nem csupán a keleti miszticizmus jellegzetessége, hanem minden korban a misztikus világnézet alapvető vonása volt. Az antik Görögországban Hérakleitosz azt tanította, hogy „minden mozgásban van”, és a világot örökké lobogó tűzhöz hasonlította. Mexikóban pedig Don Juan jaki misztikus beszélt arról, hogy „a világ tünékeny”, és úgy tartotta, hogy „aki tudni akar, annak könnyűnek és változékonynak kell lennie.”
Az indiai filozófiában a hinduk és buddhisták által használt alapvető kifejezésnek van valami mellékjelentése, amely a mindenség dinamikus jellegére utal. A „brahman” szó a szanszkrit „brih” szóból származik, ami azt jelenti, hogy „nőni”, és ez is dinamikus és élő valóságot sugall. S. Radhakrishnan szavaival szólva: „A »Brahman« szó növekedést, életet, mozgást és fejlődést fejez ki.” Az upanisadok is úgy beszélnek brahmanról, mint ami „forma nélküli, halhatatlan és mozgó”, és bár túllép minden formán, mégis a mozgással kapcsolható össze.
A Rig-véda másként fejezi ki a világegyetem dinamikus természetét: a „rita” szóval. Ez a „ri” szócskából ered, ami annyit jelent: mozogni. A Rig-védában használatos eredeti jelentése ez volt: „a dolgok menete”, „a természet rendje”. A „rita” igen fontos szerepet játszik a Védák legendáiban, és minden védikus istennel összefügg. A védikus próféták nem úgy képzelték el a természet rendjét, mint valamiféle statikus isteni törvényt, hanem mint egy dinamikus elvet, amely a világegyetem belső lényegét fejezi ki. E gondolat egyáltalán nem idegen a „tao” kínai elképzelésétől, hiszen a „tao” eredetileg utat jelent, tehát azt az utat, amelyen a világegyetem halad, azaz a természet rendjét. A védikus prófétákhoz hasonlóan a kínai bölcsek is folytonos mozgásban és változásban levőnek látták a világot, ezért a kozmikus rend elképzelésétől számukra is elválaszthatatlan a dinamikus jelleg. Az idők folyamán mind a „rita”, mind a „tao” fogalma egyre inkább elvesztette kozmikus jelentését. Mindinkább erkölcsi értelmében használták őket: a „rita” az egyetemes törvény, amelynek ember és isten egyaránt engedelmességgel tartozik, a „tao” pedig a helyes életmód mintája.
A „rita” védikus fogalma már megelőlegezi a karma gondolatát, amely később keletkezett, és a dolgok és események dinamikus összjátékát fejezi ki. A „karma” eredetileg cselekvést jelentett és a jelenségek „aktív”, azaz dinamikus kölcsönhatását fejezte ki. A Bhagavad gitá így ír erről: „A kiömlő erő, mely mindennek létrejöttében az első ok. Karma - a tett.” Buddha is átvette a karma hagyományos fogalmát, de egyúttal új jelentést adott neki azzal, hogy a dinamikus összefüggések eszméjét kiterjesztette az emberi léthelyzetekre. Ennek értelmében a karma az emberi életben az ok és az okozat végtelen láncát jelenti. Ebből a láncból szabadult ki Buddha azáltal, hogy megvilágosodott.
A hinduizmusban is igen változatos módszereket találtak arra, hogyan fejezzék ki mitikus nyelv segítségével a világegyetem dinamikus természetét. Krisna például ezt mondja a Gítában: „Ha megszűnne tevékenységem, romba dőlnének a világok”, Siva pedig, a kozmikus táncos, a dinamikus világegyetem talán legtökéletesebb megszemélyesítője. Táncával fenntartja a világ jelenségeinek sokféleségét, és minden dolgot egyesit azáltal, hogy átadja nekik saját ritmusát, és bevonja őket a táncba. A világegyetem dinamikus egységének nagyszabású képe bontakozik ki előttünk.
A hinduizmusból a világegyetem organikus, növekvő és ritmikusan mozgó képe jelenik meg előttünk, olyan világegyetemé, amelyben minden képlékeny és folytonosan változó, amelyben minden statikus dolog májá csupán, azaz képzeletbeli fogalom. Ez a gondolat - az állandóság hiánya minden dologban - a buddhizmus kiinduló pontja. Buddha azt tanította, hogy „semmilyen összetett dolog nem állandó”, és a világban minden szenvedés abból fakad, hogy rögzített dolgokba próbálunk kapaszkodni, legyenek azok tárgyak, emberek vagy gondolatok, ahelyett, hogy elfogadnánk a világot olyannak, amilyen: mozgónak és változónak. Ez a dinamikus világnézet a buddhizmus igazi alapja. S. Radhakríshnan szavaival szólva:
„A dinamizmus csodálatos filozófiáját két és félezer évvel ezelőtt fogalmazta meg Buddha. (...) Miután ráeszmélt a dolgok átmeneti jellegére, szüntelen változására és átalakulására, Buddha megfogalmazta filozófiáját. A szubsztanciákat, a lelkeket, a monászokat vagyis oszthatatlan egységeket és a dolgokat erőkre, mozgásokra, sorrendekre és folyamatokra vezette vissza, és ezzel megalkotta a valóság dinamikus képét.”
A buddhisták ennek a szüntelenül változó világnak a szanszára nevet adták, ami szó szerint annyit jelent: „szüntelenül mozgásban lenni”, és azt állítják, hogy nincsen semmi ebben a világban, amihez érdemes lenne ragaszkodnunk. A buddhista következésképpen olyan megvilágosodott ember, aki nem áll ellen a világ sodrásának, hanem együtt halad vele. Amikor a Jün-men nevű csan-szerzetest egyszer megkérdezték, hogy mi a tao, egyszerűen csak ennyit válaszolt: „Menj tovább!” Ezért a buddhisták gyakran Tathágatának nevezik Buddhát, azaz olyan valakinek, aki „beérkezett, és így távozott.” A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A buddhistákhoz hasonlóan a taoisták is úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a mozgásnak, hanem a cselekedeteket kell hozzá igazítani. Erről ismerszik meg a bölcs, a megvilágosodott ember. A taoista bölcs olyan valaki - ahogy ezt Huai-nan-ce megfogalmazta -, aki „úszik a tao áramlásában.”

Lelkiismeret

Angkori oszlopdísz (XII.sz.).  Az oszlop oldalain a négykarú Visnu megsokszorozódását ábrázolták. Minden oldalon 255  Visnu ábrázolás. Az alig egy méter magas oszlopon összesen  1020 van belőlük.


A modellalkotáshoz többnyire sablonokat, modulokat használunk, amelyeket neveltetésünk, tapasztalataink során nyerünk. Talán lustaságból, vagy egyszerű figyelmetlenségből kritika nélkül alkalmazzuk ezeket, még akkor is, ha a körülmények megváltoztak. Talán azért, mert úgy véljük, nem éri meg az az energiabefektetés, amit az önálló gondolkodás, és problémamegoldás a megváltozott szituációban megkövetel. Máskor nem találunk fogódzót, és úgy hisszük, ilyen nem is létezik.
Annak tudatában kell élnünk, hogy mi viszont létezünk, és minden pillanatban döntési helyzetben lehetünk.
Van legalább egy bizonyos tényállás, amelyből ki lehet és kell indulni. Richard Rorty álláspontja:"azt hiszem, pontosan a >>tényállás<< gondolata az, ami nélkül sokkal jobban állnánk" - szerintem téves.  Igazságérzetünk, bármiből táplálkozzék is, önzőségből, vagy önzetlenségből, valahogy megköveteli a szilárd alapokat, és a logikus független gondolkodást, különben önbecsapás.
Létezik egy minimum, egy úgynevezett "alapértelmezett pozíció"  amit már tényállásnak nevezhetünk. Ez valami erkölcsi alapállás, amelyik szigorúságával, megingathatatlanságával biztonságérzetet kell hogy adjon, bármennyire is érthetetlen káosz néha a környezetünk.
Sajnos sok esetben kegyetlen mazochizmus kell ahhoz, hogy bízzunk a saját gondolatainkban, és megmaradjunk az általunk helyesnek vélt világnézet, ha úgy tetszik "tényállás" mellett, ráadásul úgy, hogy figyelembe vesszük másokéit.
A társadalmak egyre jobbá válnak, a kegyetlenkedések, népirtások elszigetelődnek,

Ezzel sokan vitatkoznának. Kínában egy évezreddel ezelőtt 500 alabárdos tíz napig fejezte le a fogságba került ellenséget megállás nélkül váltásban. Tízezrek vesztek oda. Ma már ehhez elég egy kisebb atombomba is).

- nagy átlagban növekszik az egyén szabadsága, miközben az egyén  még mindig bunkót ragadna, hogy azzal szerezzen érvényt igazának szomszédjával, kollégájával szemben. És akkor még nem elég a másoktól elszenvedett méltánytalanság, a saját démonainkkal is szembe kell néznünk.
Törvényeket alkotunk, demokratikus államformákat építgetünk, de képtelenek vagyunk megbirkózni a hétköznapok szintjén jelenlevő egyszerű emberi gonoszsággal, és rosszindulattal. Az okosság, értelmesség evolúciós előny. A tisztesség nem. Talán hosszú nagyon hosszú távon, évszázadok múlva, amikor olyan emberi közösségekben élünk, ahol folyamatos, állandóan jelen levő alapszintű követelmény egymás megbecsülése. Ehhez viszont ezt a közösséget létre kell hoznunk. Hatnunk kell a világra, szimbiózisban élünk vele.
Persze kit érdekel mi lesz ötvenezer, vagy százezer év múlva? Bolygónkat már ötven év alatt is képesek vagyunk tönkretenni. Magam nem vagyok vallásos, semmilyen értelemben sem - ennyire nem vagyok hajlandó leegyszerűsíteni a dolgokat. A vallások által preferált erkölcsi értékeket viszont "kívülállóként" is becsülöm.

A képen Rama  majom seregek segítségével legyőzi az ősgonoszt, a démonkirály Rávánát.

Képesek leszünk rá valaha?  

 A "jó", a "rossz", az "igazság" nem definíció kérdése. Az általunk átélt "valóságra" hagymahéjként rakódnak vélt vagy valós igazságok, érdekek és nézőpontok. Az erkölcsi hozzáállásunk (lelkiismeretünk) alapján tudjuk valamilyen esemény  morális valóságértékét megítélni. Lelkiismeretünk a saját tulajdonunk,  autonóm. Senki nem kötelezhet engem morálisan, ha én nem tartom magam morálisan elkötelezettnek.  Egy cselekedet morális értéke kizárólag az azt megelőző lelkiismerettől függ.

Az ember hajlik a rosszra. Az okosságnak, amivel megindokoljuk, hogy miért nem cselekedtünk lelkiismeretünk szerint, rendkívül kifinomult formáival rendelkezünk. 

Arisztotelész az "okosságnak" nem a saját előnyünkre irányuló agyafúrtságot tekinti, hiszen ez minden "elmés" csibészre jellemző, hanem azt a morális értelemben vett jóhoz igazodó képességet, amely lehetővé teszi, hogy a jót éppen a 

helyzetnek megfelelően konkretizáljuk. (lásd.: Nikomakhoszi etika)     

A lelkiismeret lenne a norma  morálisan helyes cselekedetek végrehajtásához? De honnan származik ez a norma?

Létezik ember aki nem rendelkezik lelkiismerettel? Vagy felülírhatja -e bármi, önzés, érdek, magasabb "erkölcsi "megfontolás?
Egyfelől úgy gondolom, az erkölcsöket nem "kívülről" kaptuk, hanem evolúciós eredmény, a társas együttélés szabályai alakították, másrészről a lelkiismeret hiánya meglévő valóság.
A lelkiismeret nem egy masszív "lelki" képződmény, amelyik bennünk lakozik, és vigyázza cselekedeteinket, hanem a cselekvés során az a kontroll, amivel szándékainkat, illetve azok várható következményeit  összeegyeztetők  elveinkkel.  A vizsgálati módszer, és az alkalmazott elvek összessége az, amelyik a cselekvést lelkiismeretessé, erkölcsileg helyessé teszi. Ilyenformán nem a lelkiismeretünket kell vizsgálnunk, mint valamiféle képződményt, hanem magát a tettünket, és annak következményeit. A vallásos lelkiismeret vizsgálatnak ennek megfelelően sok értelme nincs is, éppen azért, mert azt vizsgálnánk, hogy vizsgálunk.  Mielőtt ismételten a jó és a rossz örök filozófiai problémájába botlunk, (kinek mi az, és mennyire relatív) szeretném leszögezni, hogy saját meggyőződésem szerint nagyon kevés posztulátum elegendő annak eldöntéséhez, hogy egy adott cselekedet morálisan helyes-e.

Alapvető kérdés az is, hogy  a morális normák milyen "tárházával" rendelkezünk.  Itt nem a különböző kultúrák eltérő morális követelményeire gondolok, hanem egy kultúrán belül a morális összetevők értékrendjére. Ha ölni lehet bizonyos "magasabbrendű" erkölcsi elvek alapján, akkor  mindent lehet, akkor az egész erkölcsi vizsgálódásnak nincs, és nem is lehet semmi értelme. De ne menjünk ilyen messzire. Hazudni sem lehet épp ilyen megfontolásból.

A lelkiismeret tehát egy vizsgálat, összevetés morális énünk követelményeivel. Ahol ez a vizsgálat elmarad, vagy fel sem merül a kontroll szükségessége, ott beszélünk lelkiismeretlenségről.
Ahol a vizsgálati módszer helytelen, vagy felülírható úgynevezett "magasabb érdekek", "magasabbrendű erkölcsiség" indokaival, (pl. a cél szentesíti az eszközt), ott hazugságról beszélünk, mégpedig abból a fajtából, amely az erkölcsiség álarca mögé bújik Vagy nézzük a bosszút. Itt a más bűne szentesíti a miénket.

Milyen a helytelen vizsgálati módszer? Például ha személyes érdekeim szempontjai vezérelnek, azt tartom a "legfőbb jónak" és ahhoz igazítom elvárásaimat egy cselekedet megítélésénél, nem pedig azokat a morális szempontokat, amelyeket "úgy általában" helyesnek, igazságosnak, becsületesnek tartok. 

A gyávaság - akár másokkal, akár magunkkal szemben - ezt a vizsgálatot (cselekedeteinket, azok következményeinek összevetését az általunk helyesnek tartott morális normákkal)  képes  megakadályozni, illetve utólagos magyarázatokkal meghamisítani. Ha ezt nem hagyjuk, önértékelésünk igazabbá válik, személyiségünk rangját emelhetjük. Egyéniségünk csak a hasznát láthatja. 

A szenvedélyeink, sértettség, bosszúvágy, harag egy pillanat alatt kiolthat mindenféle vizsgálatot, ami a morális normák  összevetésére irányul. Lelkiismeretünk tehát meglehetősen sok veszélynek van kitéve.

Olyan nincs, hogy az erkölcsi normáinkat azért tartjuk "igaznak" mert úgy érezzük hogy "igaz". Az igaz dolgokat - és ez természetes emberi igény - észbeli módszerekkel kell igazolnunk: minden lelkiismereti meggyőződésemben igazságigényt támasztok, amiről úgy vélem, hogy éssszerű érveléssel érvényesíthető.
Meg vagyok arról győződve, hogy amit lelkiismeretem diktál, az önmagában is helyes, és ezt másnak is el kell ismernie.   Másfelől tudom azt, hogy ez a lelkiismereti meggyőződés csak az én szubjektív meggyőződésem.

Vagyis a lelkiismeret problémája abban áll, hogy tudom, hogy a sajátom, és mindenki másnak az erősen szubjektív sajátja, másfelől szeretném ha más az én értékrendemet, lelkiismereti meggyőződésemet elismerné.

Ezért nem lehet közömbös számunkra mások lelkiismereti meggyőződése. Ha másé egybeesik az enyémmel, azt  megerősítésnek, igazolásnak vélem. Ha ellentmond az én meggyőződésemnek, az megrendíthet meggyőződésemben.

A lelkiismeret dialektikája párbeszédet követel meg másokkal, hiszen ennek során formálódik ki a saját lelkiismeretem is, bizonyossá teszi, és felülvizsgálja a saját meggyőződésemet. Ez a diskurzus tehát valamiféle közösen elismert erkölcsi szabályrendszer felállítására (normativitásra) irányul.
Az egyén lelkiismerete kihat a környezetére, végső soron a társadalom lelkiismeretét alkotja.
Erkölcseink  a jog alapjait rakják le. Az általunk létrehozott jogtól pedig nem kevesebbet várunk el, mint biztonságérzetet a társadalomban,  és  lehetőségeink maximalizálását, egyéniségünk szabad kiteljesedését.

A közösen elismert erkölcsi normarendszer minimális mértéke nélkül nem élhető emberi módon a házasság, és a család. A társadalmi képződmények, mint vállalkozás, iskola, kórház, politikai pártok, civilszféra csak akkor működhetnek humánusan, ha tagjai nem süllyednek egy bizonyos erkölcsi szint alá.Ez érvényes az államra is, ahogyan azt az időről időre fellángoló alapértékekről szóló viták is jelzik.  
A jól működő társadalmat konszenzusban született lelkiismereti normák tartják össze, amelyek a "jó" mindenki által elfogadott, vagy méltányolt eszméin  alapulnak.